| [Füst Milán - Öregség] |
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az / embernek öregedni. / Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merűlve, ősz haját / verte a szél is / S pisla szeméből könnyei hulltak |
| [Füst Milán - Köd előttem, köd utánam] |
éltem én e lét előtt, tudom. E helyt rejtőzött álmatag' / Függőleges és lassú életem. / Egy asszony állt a kút előtt és bölcsőt ringatott... / S én néztem őt |
| [Füst Milán - Levél az ifjúságról] |
amellett bölcs, nemes és büszke fő, / S akár egy réveteg szobor, örök elmélkedő... / De épp zenitjén állt az éj is s minden, ami benne hánytorog, / Ilyenkor, tudjuk, elpihen... / Fölöttünk súlyosodtak már a |
| [Füst Milán - Mózes számadása] |
az ereje. / S egy új világ épűlt fel így világod ellen, amíg távol volt szemem / S megdönthetetlen állt előttem, mint az éj maga. / Meg kellett törnöm végül is, így volt megírva rólam, fáradt / voltam én |
| [Füst Milán - Öregség] |
a tenger... / Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora. / Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a / széllel / S még egyszer hangoztatni akarván igazát |
| [Füst Milán - Kutyák] |
és megáll. Sok hajnalt / láttam én! / Lovast a hídra léptetni... Megállt szemközt a napkoronggal. / Állt s fütyölt szegény / És este vége volt. S hány büszke nép a sivatagba szállt csatázni / mint a |