[Füst Milán - Szózat az aggastyánhoz] |
Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret, / nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj. / Óh átok az, hogy ittmaradtál bólogatni s gyász és átok / elszakadni, jól tudom. S hogy nem beszélsz |
[Füst Milán - Barátaimhoz] |
és / felhorkant: / Hogy vaj' miféle fájdalom beszél magában így? Mely Isten adta, / Isten küldte átok az, mely így zokog? / Akkor is, ó akkor is, megérdemeltem egykor barátságotok. / Szív voltam, tört |
[Füst Milán - Szózat az aggastyánhoz] |
nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj. / Óh átok az, hogy ittmaradtál bólogatni s gyász és átok/ elszakadni, jól tudom. S hogy nem beszélsz / Megértelek. Maradj csak csendesen. S a csendes, sötét |
[Füst Milán - Cantus firmus] |
aztán elmegy / élő parázs a talpán / némaság űl a nyelvén / béna szivében kétely / siket agyában átok/ így fut a semmiségbe / lobogni kezd az úton / bomolni kezd a pályán / s mint a megőrült csillag |
[Füst Milán - Gyertyafénynél] |
mely városból kelt fel ez a köd megint, vonúlni minden / fény elé / De szóljatok is igazán! mely átok leng az ember életén? / Kamrám sarkában tán az ördög űl? / Különben honnan ez a vad hühó, e halelúja |
[Füst Milán - Motetta] |
után mind e nagy világ, / Hadd dalolok a megaláztatásban: / Minden gondolatom, mint az ótvar / És átok minden emlékem és nyomorúság. / Sós a vérem a keserüségtől, / Csak a veszett kutya lehet az én |
[Füst Milán - A holdhoz] |
öledből, / Te dajkáltál éngem... s innen a fekete fény, mely szivemből / szüntelen árad, / Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, sugárkévéim éjszaka / Ezért oly feketék. S ti kik annyiszor |