akár

benned s körűled jár az álom végeláthatatlanúl, / hanyatlasz el, / S amellett mosolyogsz, akár a boldogok. Hát jól esik a kűzdelmet / feladnod álmodó? / S az éj zenithjén, mikor minden tombol

a kor! " / " Az ifjukor, bizony... " S mi megöleltük volna ősz fejét / És sírtunk volna tán, akár a bűnbánó cseléd... / S a hold eközben ment az útjain tovább / Oh teli hold borús, nagyszemű, éji

Este van / / Mire rám mutatnál: nem vagyok. / Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem. / Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és

Apró halfiak ugrálnak fel az ég felé / S a jó csillag csak hunyorgat rá, mint a huncut gyermek / S akár a duda szól az éj maga. / Mert nem kell muzsika, ott minden muzsika, megértesz engem / kandi nép

akik mit se hallanának / Ajkukat megnedvesíték nyelvecskéikkel és úgy néztek körűl... / A fürtjeik, akár a felhők, bodrosak s tevékeny kis kezük remeg... / Csak tettek vettek egyre s papucsaik csattogása

felkavarta s boros lelkünket, mely rég / pihent: / Az órjás hold, / Ily félelmes még sose volt. / Akár a fényes kanca, nyugtalanul s gőzt lehelve / Vágtatott a völgy fölött s a szíveket / Vad izgalom

Álmodd meg őt e kedves arcot, tengerszín szemét / S éjszín haját, amint gyürűzve kibomlik, akár a forró füst / karikái... / S képzeld el könnyű kezét s készítsd el aranyból. / / VI. / EL INNEN, EL

Oh hát a banyákat! őket talán feledem? e sötét művészeket / s a sok kapualjat? / Ahonnan így úgy, akár a fürge halál, oly gyorsan s kecsesen / Surrantak elő s pörögtek el az éjben? / S hogy a lelkek

A gyötrő hév bizony! Óh emberek! / Ti nem tudjátok ám, ki voltam én! / A láng... oly esztelen, akár a láng, / Mely lobog meztelen, / Mert nincsen kérge s eszi önmagát vadúl / Sír és viháncol önmagának

és Szenvedések / S Nagy Viharok rengetegéből, át hullámon és ködön / Gondolj egy másodpercre rám, akár a mord hajós, / Ki nagy viharban siklik át az örvény feketeségén / S szellemszemekkel látja társát

húnyt szemeiddel sose járt utakon. S hogy nélkülem / jó neked ott. / S a szívem is bucsút int. S akár a multakért, úgy zokog érted, / Máris felmérné, ami neki voltál s úgy vezetne kezeden / Remegő

korán, / Ha még egy pirkadatot láthatok? / Majd rózsaszín leszek s áradni fog / Szívemből énekem, akár a nagy vizek / S a hold alól a szél / Máris ringatná habjaim, nem érzitek? / Oh kár fáradnod vélem

élek, mint a kóró most is... / Minek is annyi szó? Légy lelkem hallgatag / S konok, magadba mélyedő, akár a rab, / Kit mélyen sért a napfény is, hogy él, / De majd elvégzi ő és nem beszél... / A sírodat is

kellett vón kivetnem négy sarkából mind e nagy / világot, úgy, mint egykoron, / S jajonganom megint akár a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát... / S bizony már ehhez vén valék Uram. / S így törtem hát el

anyja méhében tanul félelmet és futást / S a sorsát vert aranyként, mélyen meghajolva úgy fogadja, / Akár a szolganép a tallért s nem perel

szinte felmagasztosúl. És csend van mindenütt. / Akár az álomlátás íze, oly fanyar a sárga táj / S akár a tenger mélye, hallgatag. S hiába kérdenéd, hogy túl / az égő messzeségeken / S a napnyugat mögött

nincsen kérge s eszi önmagát vadúl / Sír és viháncol önmagának, aztán visszahull. / Vagy voltam tán, akár a trombiták szava, / Mely téli hajnalon riadva száll tova / S a táj, szegény, eszmélni kezd / Holott

minderről, hisz vége van. / Bizony, hogy szegény lelkünk elszakadt az ágról, amely hordozá / s akár a túlérett gyümölcs, / Amely egy éjszakán lehull és már csak önmagának van és vár... / sötétben

gáncsot vetni tán, vagy mit akarsz? / vagy azt hiszed, / Hogy haragodtól megtorpan majd kinn a bűn, akár a vad folyók? / És mégis, mégis, látjátok, fáj ám az embernek az anyja éneke. / Hogy értem őszült

harsog feletted az apokalypszis száraz kőförgetege, / melyben / A fagyott göröngy majd úgy repül, akár a vak madár, / Veri a szél, a forgó szél veri, tölcsérben forog, avagy a rohanó / szélvihar

a hangod is hallik, / E roppant morgás... és visszaesel. / De minek a szó? Nincs többé dolgom itt. / Akár az álmodó, a másik oldalamra fordulok, / De nem álmodom már tovább. Mert nincs is mit. Minek a szó

pisztolyát: / Oh ifjuság, tennen hangodtól mámoros és társtalan / S oh kedves, régi polgármesterünk, akár az álmok kék királya, / oly szelíd... / A város elmaradt már, álmos madarakkal is találkozánk

S ami túl van az alkonyaton, / Derengni kezd és szinte felmagasztosúl. És csend van mindenütt. / Akár az álomlátás íze, oly fanyar a sárga táj / S akár a tenger mélye, hallgatag. S hiába kérdenéd, hogy

persze más a titkomat, / Hogy nincs mit félniök, mert dúrva kezek közt is lágy maradtam. / Lám. Akár az erdők vadja, mikor megmozdúl, / Vagy zizzen lábaid alatt a gally. Hát íly nagy itt a félelem

ami vonzza s elcsitúlt. / Még nem tudom, hogy mire mén? vaj' nem ordít e fel a sírban is, / akár az éhes farkasok, / Melyek vad tél időn a havas falvakat környékezik és mindhiába! / Elhalóban van a

sem ismerénk... Banyák és ringyók / voltak társaink, / Panaszkodó parasztok voltak nyűgeink... s akár az épülőben lévő / városok, feltúrt utak, / Mi ollyanok valánk, hogy csak jövőt akartunk, semmi mást

nem tudod, mi az? / Az élet oly pimasz / S hiába minden ének, / Itt nincsen kegyelem a vénnek. / Akár az Istenség, / Maradj hát oly rideg... / S hogy hallottál búgó nevetést / És könnyű szót, amely

az árnyak is, bár minden árnyban olvad el / S az árnyak járnak jó helyen és puha talpakon, / Akár az óriás macskák. Hej, micsoda tánc foroghat ott / A gyepűs téreken / S micsoda élet pezsdülhet

tudja, kit őriztek ott s mely titkokat? / Oh sokat integettek onnan egykoron! / Ám utóbb néma lett, akár egy nagy lakat! / S négy sarkán négy torony

Hódprémes agg, szelíd volt, mint az ősz... / Ismertük őt: amellett bölcs, nemes és büszke fő, / S akár egy réveteg szobor, örök elmélkedő... / De épp zenitjén állt az éj is s minden, ami benne hánytorog

mint a fityfiringet megvetik. / No nem, mi hozzájuk hasonlók nem leszünk. Legyünk csak / béketűrők, akár őseink, / Mivel a tébolytól minékünk óvakodni kell. / Az ajtótokat pedig jó lesz zárva tartani. / És

fekve / tünődik / S félénken hallgat valahány: az életet ő már feledé. / Holt királyfit kérdezz meg akár, vajjon emlékezik e? / S szerelme énekére van e kedve felkelnie csendes / Kriptahelyéről s feljárni