aki

ahogy megnéztek a nők is... ama kőtáblákat cipelő / öreget, / Egy már haragra is erőtlen aggastyánt, aki akkortájt valék... ) / De minden egyéb is, mi ottan élt, rajzott, vagy sarjadott a tág / mezőn, / A

riadva száll tova / S a táj, szegény, eszmélni kezd / Holott pihenne még és nem akarja ezt / És aki bandukol, félénken néz oda, / Hát ilyen voltam én. Az élet így telik, / Hogy csendesűl az ember

Az életem javát / sötétben töltöm el, / A mélyen elrejtező, néma férfikort. / E sugallat hűvös. Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál / éjszaka / És abban minden lobogásban volna, hatvan fáklya tüze

derék ha volt és menni / mind előre daccal / S meghalni azután, meglátni végül is a fényt, mint aki eltévedt / És sokáig botorkált egy vak alagútban, a sötétben, / S feljutott végül a napfényre

nékik ez a lét, a teljes valóságot ők csak nevetik... / De mit is várhatunk az íly halásztól, aki fenhéjázó s önnön / halálával is cicáz / S az életét is hányszor veszti el üres reményekért? A

lévén feketén / összetömörűlve a szinten, ) / Mind ujjongva dícsérte neved, hogy van, aki nagylelkű, aki forró / délben / Tündérszép látványosságot, tüzijátékot tartogat néki, / Ünnepi káprázatokul

rosszal kell megküzdenie, minden kor / mélyén a sötéttel, ahogy foltjait legyőzi a nap / Büntettél, aki jó voltál, mint a hegység oly nagy volt benned a / jószándék / S mint a felhő, amely megűli hegyét

Mindez mivégre van? / Vagy én sem értem már az életet? Minek van hangom, / nem tudod? / Mint aki kincses zsákkal jár és folyvást elveszít belőle / s mindhiába... / Senkinek se kell a kincs... így

előtt! / Nincs hát mit várni honnan s minek e huza vona, örökös / készületed? / Nem jó e aludni? S aki meghalt, gondold meg, jól aluszik. / S nem édes e az álom? S lásd, ha jön az este, / Mégsem akarsz

irígy bánatból kelt e sok panasz! / Ámde az én derekam is Isten remekműve asszonyok! / S mint aki mély álmában fázik, mint a mécses lángja, úgy didereg, / lobog / Megpróbált lelkem! Vörös fenn a

mögött ki ott leselkedel és rajtam ütnél onnan, állj elő! / S ha sánta volnál netán: tudós púpos, aki mindig fázik, / egyre didereg... / Ülj le tehát a kályha mellé. Csend van ott. / Hamvába hull a tűz

az öngyilkosok kedvesei / tartják így az innepet, / A folyót kérlelik, hogy adná nyugtát annak, aki most is / nyugtalan talán, / Még ott a mély halálban is... S mi ámuldozva néztük őket árva

másikát, lévén feketén / összetömörűlve a szinten, ) / Mind ujjongva dícsérte neved, hogy van, aki nagylelkű, aki forró / délben / Tündérszép látványosságot, tüzijátékot tartogat néki, / Ünnepi

a magasba, / A fény örök központja felé kiemeltél, hogy mindenki elámúlt... / S a sok, sok ember, ( aki nem láthatja másikát, lévén feketén / összetömörűlve a szinten, ) / Mind ujjongva dícsérte neved

II. / ARMÉNIA! / 1 / Szállnak a felhők és útközbe' megállnak. / ( Látja a hajnalt, aki nem tud elaludni. ) / Lassan hajnalodik. S két izmos kovács / Súlyos pőrölyökkel kezdi üzletét

Zsoltár / / Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket, / Munkát, amely boldogít s nőt, aki szeret, / Megadod majd, megadod máskor... / Most megtörten s hajadonfővel állok Eléd / S ahogy

még egyszer, éji időben, mutattam az időket / s megálltam / S hogy nincs oly órás e világon, aki szóra bírhatja kedvemet újra. / S hogy sötét udvaron lenn, vörösen ragyogó istállók s kocsiszínek

élek, oly biztos, hogy megszöktetem onnan, / Csak aztán jól készüljön a kedves, mert nincs Isten, aki tervem / megakasztja! / Mivelhogy, énekeljetek ti szép mezők! én elviszem őt... / S a vén zsugorit

zúgott már a lég / S a fák... S hiába esdekeltem én / S az őr hiába ordita, / A többi, mint a beteg, aki testi kínjait / Nem bírja már tovább s ugorni kész: / A tajtékos négy állatot mindegyre verte / S a

két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén / Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az / embernek öregedni. / Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba

se felejti, hogy, bár rettenetes is, de szent a neve, / mert háromszor szent az Úr? / Oh felelj hát, aki vaj szivü voltál s mégis rettenetes, mert tudtad, mi / az Eszme, / Hogy az Eszme kegyetlen, hogy az

parány vagy ott, / Hol az égnek annyi más kevélye tündököl... / Szent haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a libegő / boltozaton, / Hogy önnön viharzásod köde már már végkép elborít... / Vaj' mire