akkor

hogy merre küldjön / S mint sarkcsillag, úgy villog és rezeg / A házacskád zöld, éji mécse nékem: / Akkor a bor nevet. Mert tudja mit teszek: / A Fanti utcába én nem megyek. / Haj din, haj dán. / Így

olyan, mint maga az Úr... / S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet, / Megvetéssel fordítom el akkor a fejem... / Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, / mint az arabs szamár, / Ki

a dombok / S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. Ámde az Istenség / Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek. / Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa / dobot / S erre

S aztán hát elment persze, csend lett végül is e vidéken. / De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy / másik, még nagyobb figyelem... / S a feje körül tompa derengés

után jajongva, / Mint a téli fák, / S a sárkány torkában majd mégis eltünök. / S tán rád gondolok akkor, édes nagyanyám! / Mazsolás szemeidre, kulcsaidra... de a levesszürcsölésről is / biztosan

hová tünt, nem tudom, de érzem, él, / Az esengés Uram... mivoltod nagy fényétől új életre kél: / Oh akkor felmutatom majd Előtted tört szivem... /... Mi más valék, mint esengés? Hisz abból gyúrt kezed / És

akartok tőlem, ti lányfejűek, / Oh keselyűk ti, őrjöngők, habos alkonyatban kik elűltök / S csakis akkor hagytok némi nyugtot az öregnek, / Ha már mindenki neveti, mert négykézláb mászik a bortól, / Én

fájdalom beszél magában így? Mely Isten adta, / Isten küldte átok az, mely így zokog? / Akkor is, ó akkor is, megérdemeltem egykor barátságotok. / Szív voltam, tört szív, emberek! / S hogy feledni fogtok

vaj' miféle fájdalom beszél magában így? Mely Isten adta, / Isten küldte átok az, mely így zokog? / Akkor is, ó akkor is, megérdemeltem egykor barátságotok. / Szív voltam, tört szív, emberek! / S hogy

véled járjam az országútat újra, / Semhogy sorsuk szégyenét még egyszer vállaltasd velem. " / " " Akkor itt hagylak hát, jól van, elmegyek. / Csak aztán kamrád sarkaira jól vigyázz / S nehogy patkányt

szívszakító munkám béreként mit gondolok? / Én majd a Mississippit mondom cimbora, mert ott és akkor/ kinyitom ám a szám / S nem hallgatok, de nem is szégyenkezem többé, ahogy eddig. / Majd vigyetek a

már hűs verem / Az égnek boltja. Melyre nesztelen / Szállong a sötét föld alól a gőz. / Kunyhójának akkor lángja éled / S míg nem egy félszeg gondján bíbelődik, / Magános asztalán hosszú időkig / Még a

két bohó parasztot: egy vaskos legényt, / S mellette űlt a nyájas holdvilága... / Kezdetben vélem akkor láthatatlanúl / Civódtak démonok, de később megsürűdve / Mind kivált a légből és testetlen

csudáit, úgy kérleljenek... / Amért epedni hagytak s íly sokáig társtalan... / S te hallgatóztál akkor, láttalak / S úgy nyúltál ferde poharadhoz álmatag / S úgy mosolyogtál, mint akinek fülmile / Dalol

a nagy Isten előtt / Gyarapodásod biztos zálogát: a barackszín, sárga fémet. / S olybá tüntél vón' akkor magad előtt is, mint az oroszlán... / Rettenthetetlen szigor, de méltányod is ott ült vón

ember, állat... / Mifelénk azonban minden szomorú. S mégis, ha meghalok, / Annyi gyengeségem akkor mint pajzsot emelem fel / S tudom: remegve sírok majd utánad életem! / Költő vagyok, oh jaj

Ezékiél, I., 24 / / Az angyalok sötétek. Nem látod e kezükben a kardot? / Amint megvillan a fényben, akkor repülik át a napot és fekete / fényköreit / S a nap kinyílik előttük. Mert ők karddal a kezükbe

néztük lenn a vad folyót... / S e naptól csendesebbek lettünk. Úgy lehet: / Háborgó ifjuságunk akkor s ott letelt

életet és elveszik. Oly ősz a haja már, szintiszta ősz / S oly megtört már szegény s fiát ha látja, akkor sem derűl / S a művészetem néki nem vigasság... / Oh boldog az, ki hárfájával hegységet megingat

ágon, úgy lehúz, úgy megvisel... / Oh nem a szépségnek való már ingerült szemem! / De majd! Majd akkor tán a napba nevetek, mint őseim / És szellős lesz a lelkem, mint a virradat / S pihétlen tiszta és

még a falak is... az emberszív gyakran kemény, ha / szólitod, / Ezt bezzeg megtanúltuk akkor vándorok. Továbbá: mivel / mulattassalak? / Gazdák mi nem voltunk sosem. / S íly szóval sem