| [Füst Milán - A mélyen alvó] |
A mélyen alvó/ / Alszol, mialatt az éjszaka / Ködköntösét vagdossa szablyával... / S felhőbe lövi nyílát a |
| [Füst Milán - Epilógus - O beata solitudo] |
testét, elbágyadt szivét az alvó végtelen! / Lelke zengve változzék meg, olvadjon a fénybe: / Ó alvó fények áhitott hazája: végtelen! / Ó végső koppanás a szíven, végső döbbenet: halál! / ó minden |
| [Füst Milán - Egy tesszáliai költő az Erinniszekhez] |
hogy mit is nevettetek annyit s oly / hevesen, / Oly hangos csivogással, amely felverte az alvó földmivelőt, hogy / azt kérdezte: / Hol a feleségem? S vaj' itt vagyok e még, vagy már repülök? / S |
| [Füst Milán - Elégia] |
árja zuhogjon! Szív megbékéljen! Lélek elaludjon! / Ó rejtelmeim bús időszaka! S te bánatos bús alvó is, ki messzi / rejtezel! / S te kövér zsombék is, mély völgybe futó! / S két haragos patak is |
| [Füst Milán - Őszi sötétség] |
van a felkelő nappal, / S ha lemegy a nap: sötétbe' marad. / / 2 / Beteg, bús lelkem rokona, bús alvó kikötő, hol derengő fénynél / Halkan, halovány kísértetek járnak: éber hajósok és sárga tüzek / S |
| [Füst Milán - Levél Oidipúsz haláláról] |
a hegyoldalból Mithrasz évszázados átka. / Ifju és komoly anyák / Aggódva nézték önnön keblükön az alvó kisdedet. / Parázs szaladt körül a földeken, a nap lement. / Fekete lett a domboldal és lombjai |
| [Füst Milán - Epilógus - O beata solitudo] |
a szerelem emléke, palotáé, ahol élt és cipruságé, / S vegye át gyengéd testét, elbágyadt szivét az alvó végtelen! / Lelke zengve változzék meg, olvadjon a fénybe: / Ó alvó fények áhitott hazája: végtelen |
| [Füst Milán - Levél a rémületről] |
még / ezen... / Mert tegnap ifju voltam még, szivem oly ifju volt... / S mint álmos, nehéz hajnalon alvó vizek, / Ma már olyan. Sötét és hallgatag. Kifordúlt sarkából az életem... / Oh némely látomás felér |