| [Füst Milán - Levél az ifjúságról] |
szelíd... / A város elmaradt már, álmos madarakkal is találkozánk, / Felverte őket is a holdözön, amely a fészket is süti, azt hitték, / nappal van megint... / S e madarak is elmaradtak aztán, el a rév és |
| [Füst Milán - Zsoltár - Zenét és nyugalmat] |
Zsoltár / / Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket, / Munkát, amely boldogít s nőt, aki szeret, / Megadod majd, megadod máskor... / Most megtörten s hajadonfővel állok |
| [Füst Milán - KAJETÁN BESZÉDE A KIRÁLYHOZ] |
sóhajtozva, / őgyelegtünk, hízelegtünk, / Téboly volt e lét nekünk! És mit sem érő lomha gaz, / Amely burjánzik: annyi volt az ember s minden cselekménye, / fényes napja, ám az éj / S a hold bizony |
| [Füst Milán - KAJETÁN BESZÉDE A KIRÁLYHOZ] |
Bizony, hogy szegény lelkünk elszakadt az ágról, amely hordozá / s akár a túlérett gyümölcs, / Amely egy éjszakán lehull és már csak önmagának van és vár... / sötétben ílykép rejtezünk / S hogy mit |
| [Füst Milán - Egy tesszáliai költő az Erinniszekhez] |
S ott majd megkérdem, hogy mit is nevettetek annyit s oly / hevesen, / Oly hangos csivogással, amely felverte az alvó földmivelőt, hogy / azt kérdezte: / Hol a feleségem? S vaj' itt vagyok e még, vagy |
| [Füst Milán - Levél Oidipúsz haláláról] |
S az egyik végül még felém is fordította / szép fejét... / És várt. Hogy mint a szomjas állat, amely forrást lel, igyam / a szeme fényiből. / A kárhozat volt ez, oh Oidipúsz király! Míg átkozódtunk |
| [Füst Milán - KAJETÁN BESZÉDE A KIRÁLYHOZ] |
De mért is szólni minderről, hisz vége van. / Bizony, hogy szegény lelkünk elszakadt az ágról, amely hordozá / s akár a túlérett gyümölcs, / Amely egy éjszakán lehull és már csak önmagának van és |
| [Füst Milán - Kutyák] |
veled a gondolat s oszoljon el. / S mi ostoroz, elhamvadsz abban s ott a napba dőlve, nagy sereg, / Amely kiállta megpróbáltatásait és bátorságát megmutatta már, / S nem érdemel meg büntetésül még egy |
| [Füst Milán - Egy hellenista arab költő búcsúverse] |
anyja, te hármas Hekaté, / Én elmegyek, én elmegyek, örökre búcsúzom, / S nincs gyermeki báj, amely kicsalna siromból / S barna lánynak édes panasza, mely mosolyra késztetné ajakam, / Mert néma lettem |
| [Füst Milán - Az egyik agg levele Zsuzsannához] |
Akár az Istenség, / Maradj hát oly rideg... / S hogy hallottál búgó nevetést / És könnyű szót, amely libeg / S hogy kezed a szivedre tetted, / Mert titkos mosolyát is észrevetted, / Ne mondd meg |
| [Füst Milán - Henrik király] |
a király, / itt vérzett a szíve, / Ki tanusítja? S itt jártam én is, hogy lennék utolsó kürt / amely megfuvatik néki, / Szegény porai hogy attól megremegjenek valahol... / Hisz még annyi se voltam |
| [Füst Milán - A jelenés] |
nap / Büntettél, aki jó voltál, mint a hegység oly nagy volt benned a / jószándék / S mint a felhő, amely megűli hegyét, a borúlat is oly nagy volt / homlokodon. / Oh Vladimir Iljics, vajjon lehet e |
| [Füst Milán - Őszi sötétség] |
Az édes és végtelen tengeren, / Lobogj én lelkem, mint a kósza szél... / Mint a hajnali kiáltás, amely messze bolyong / S hirdesd, hogy végbevitted, amit sors és szenvedély / E földön rád szabott |
| [Füst Milán - Ha csontjaimat meg kelletik adni] |
ha sikolt? / Vedd a tölgyet, az órjást, mikor nyögve törik el a viharban, / Tekintsd a borjat, amely még szopna s a hídra viszik / És minden egyebet, ami szomorún megy nem áhitott célja felé... / S a |
| [Füst Milán - Kutyák] |
megjegyezte, / Ellenállsz és nem fogsz fényleni. De felindúlsz és mégy a vonítás / után, / Amely neked való, / Mely nem panasz, de melyben mégis minden dolgok lelke szol. / Oh voníts nagy világ |
| [Füst Milán - Öregség] |
Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot? / És hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a / szamáré valamely édes bús nevetéstől? / S hol vagytok fogaim, ti vérengzők |
| [Füst Milán - Kutyák] |
S a dicsőség nyugalma, mint az áradás fog elömölni ég és föld / között / És döng a tömkeleg, amely világnak mondatik / S a harsány valóság kiteljesűl, kitárúl és megáll. Sok hajnalt / láttam én |