[Füst Milán - Levél az ifjúságról] |
büszke fő, / S akár egy réveteg szobor, örök elmélkedő... / De épp zenitjén állt az éj is s minden, ami benne hánytorog, / Ilyenkor, tudjuk, elpihen... / Fölöttünk súlyosodtak már a csillagok / S a folyón |
[Füst Milán - A jelenés] |
Hogy az Eszme kegyetlen, hogy az Eszme a jóság, de mert jót / akar, azért annyira kegyetlen, / Mert, ami eredendő: a rosszal kell megküzdenie, minden kor / mélyén a sötéttel, ahogy foltjait legyőzi a nap |
[Füst Milán - Őszi sötétség] |
felejtsd el ez egyszer / busongó világodat s készíts / Tréfás csoportokat inkább, tar kedvemhez ami illőbb... / Teszem azt: kék kányák fecsegő népét fűzfa koronáján! / Mert szép a kidolgozott kőnek |
[Füst Milán - Szózat az aggastyánhoz] |
nézed majd a végtelent: szögben töröd. / S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami/ kérlelhetetlen, nem alkuszol vele, / Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl |
[Füst Milán - Őszi sötétség] |
hűs s átjárja a lelket, / ( Átjárja a lelket s lebegteti szél: / Bástyákon is szabad lobogót ami lenget, ) / S didergő szívet ahol napsütés melenget, / S a kiáltás hol úgy csapong a széllel, zöld |
[Füst Milán - Barokk elégia - Búcsú mesterségemtől] |
igen e keserűt / A mesterségem megútáltam: rohanó bábákat az éjben, / A sok születést én lessem s ami megelőzi? / Elkésett lánykát, oh a szegényt, vad sikátorokon katonát, / Amint bajszát feni fennen s |
[Füst Milán - Levél Kanadából] |
inganak. / Így élünk errefelé... Én a hold ködét nem szeretem. / Huzódnám mindjobban ilyenkor afelé, ami melenget... / S mihelyt az alkonyatra rázuhant nagy sullyal a hegység: / Még jobban melengetném édes |
[Füst Milán - Szellemek utcája] |
nem sohajtok, / Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, / elmerülni abban, / Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem. / Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? Sötét vagy e? / Kivel |
[Füst Milán - A mélyen alvó] |
jó neked ott. / S a szívem is bucsút int. S akár a multakért, úgy zokog érted, / Máris felmérné, ami neki voltál s úgy vezetne kezeden / Remegő szeretettel s vendégeként vissza magához, / Mint |
[Füst Milán - Zsoltár - Zenét és nyugalmat] |
az alélt fájdalom s e / szózatod / Majd húnyt szememből ismét előcsalja régi könnyeim, / Hogy ami néma már, hová tünt, nem tudom, de érzem, él, / Az esengés Uram... mivoltod nagy fényétől új életre |
[Füst Milán - A jelenés] |
Iljics, ilyen? / Hogy életen, halálon, hogy csontokon megyen átal s marad meg / a csontok velejében, ami nincs már? / Mondd, ki tanítja meg a lényeket a hüségre, hogy, ha szomorún is, / komoran is és |
[Füst Milán - A mélyen alvó] |
tombol, hagynod, hogy lehúzzon / a nemlét / Órjás mágnese... s tünékeny alakzatokkal csalogasson, ami nincs? / Mosolyogsz... s tán vissza se jönnél? Megóvom fénykoszorúd / S dédelgetem álmod. Oh |
[Füst Milán - Habok a köd alatt] |
óvakodni kell. / Az ajtótokat pedig jó lesz zárva tartani. / És ne kiáltozzatok mindétig olyas után, ami nincs, vagy rémlátás / csupán; / De békességgel és a gabonának dícsérete közben / Végezzétek el e |
[Füst Milán - Ha csontjaimat meg kelletik adni] |
törik el a viharban, / Tekintsd a borjat, amely még szopna s a hídra viszik / És minden egyebet, ami szomorún megy nem áhitott célja felé... / S a vijjogó keselyűkről ird majd meg végül is hymnuszodat |
[Füst Milán - Levél Kanadából] |
S akkorát kurjant odafenn a hegyí temetőnél, hogy beledermed / a lélek, / Ugy megkongatja véle, ami tátong, hogy az hánytorogva felindul / S a kopárság szélei habzanak... / Fut a kiáltás, minden |
[Füst Milán - Messzi fény] |
A nyugodt láthatáron áll. És hirdeti, hogy nincs megújhodás... / Mert vissza nem tér többé, ami távozott. Ó messzi fény! / Az örök változás mivegre van? Vagy minden veszendőbe mén? / Az egek |
[Füst Milán - Egy magános lovas] |
ereget, sötét tűzkarikákat hajigál s hol gyorsan / kavarogva / Füstöt vet a fény s eliramlik... S ami túl van az alkonyaton, / Derengni kezd és szinte felmagasztosúl. És csend van mindenütt. / Akár az |
[Füst Milán - Barátaimhoz] |
most az esengés sirjába tér. Sokáig ingott, remegett, / titokba' sírt, / Majd elfordúlt mindattól, ami vonzza s elcsitúlt. / Még nem tudom, hogy mire mén? vaj' nem ordít e fel a sírban is, / akár az éhes |