azt

s ha jő a böjt keserve, / egy szomszédos kolostorba mén: / Úgy én is: nem tűrök látogatót! S ha ki azt akarod még világnak / valaki rongya, hogy szeresselek, / Bízd a szivemre magad, az még él! de

se tudtak feltalálni, / Sem zenét, minek nekem? magam csináltam egykor / jó egynéhány dallamot / S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát / sötétben töltöm el, / A mélyen elrejtező

lett nagy fergeteg... / A szélben vén emberek perlekedtek... / Egy részeges ajtóm elé vizelt, / S azt hajtogatta, hogy ő nagybeteg. / A halál meg akart keríteni egy kis lovat / S űzőbe vette... Mit

gyengéden élvező, / S van olyan, ki létét egy másikkal úgy olvasztja eggyé, / Mint a szobor, kiről azt hallottam, érce megolvadt / S ellágyulva omlott le a tóba a víz iránti nagy szeretettől: / Nékem kín

az alkonyatok alján? Mért leselkedünk? / Lelkeddel akarsz gáncsot vetni tán, vagy mit akarsz? / vagy azt hiszed, / Hogy haragodtól megtorpan majd kinn a bűn, akár a vad folyók? / És mégis, mégis, látjátok

már, álmos madarakkal is találkozánk, / Felverte őket is a holdözön, amely a fészket is süti, azt hitték, / nappal van megint... / S e madarak is elmaradtak aztán, el a rév és kontyos őre / És ott

a némaságban: kortyod is hogy hallható / legyen... / S lehúnyjuk szempilláinkat, mert tudjuk azt, hogy mi a szenvedés. / Igyál hát értünk Láthatatlan, örök bolygó, kinek neve sincs! / S tág sátort

látomás! / Hadd tudnám meg, mi végre voltam? / S mivégre volt a bölcsesség, vagy lázadás, / Vagy azt, hogy mire megyek itt magamba' holtan? / Megérdemelnék már egy jelenést, / Türelmemért. Vagy tán a

gyermekek apánkat hajdan / És nevettünk sokat, hogy azt ne higyje tán, hogy baj van... / Elmondtuk azt, hogy mulatunk kicsit s a bor / Fejünkbe szállt. S a bölcs így szólt: " a kor! " / " Az ifjukor

lehatol s a por is itt fenn / Mindegyre elhatalmasodik... / S menj most tovább! Képzeld el azt is, hogy már egész fagyott, / megállt, megúnta vándorlását, megmeredt, / S már itt harsog feletted

Fordúl a kulcs a zárban... / " Mit akarsz itt Almandól? " / " " Én vagyok a Szégyen Király. " " / " Azt ígérted, hogy elkerűlsz, / Úgy esküdtél, hogy elmerűlsz / S ím' itt vagy újra s szertezilálod álmaim

veszti el üres reményekért? A létező világ / mit érhet már neki? / Játékon nyerte mindenét s azt játszva dobja el. / Oh igen, ők azok, kik szemébe röhögnek a vénasszonynak is, / Ki köztük kosarával

busongó világodat s készíts / Tréfás csoportokat inkább, tar kedvemhez ami illőbb... / Teszem azt: kék kányák fecsegő népét fűzfa koronáján! / Mert szép a kidolgozott kőnek nagy tömege s terved

annyit s oly / hevesen, / Oly hangos csivogással, amely felverte az alvó földmivelőt, hogy / azt kérdezte: / Hol a feleségem? S vaj' itt vagyok e még, vagy már repülök? / S hogy mért átkoztatok

S ha ki a város másik végéről gonosz tervekkel jön és folyót átugor.. / Megtorpan futásában s azt kiáltja: itt a csősz. S ahol majd elhaladsz, / A csirkefogó többé nem nevet, madárka sem csipog

semmiféle nyáj, / De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el? / S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom e? / S a szomjuságtól majd jajongok e? / S a bitangságban majd, hogy elbitangolok e? / S

Még jobban melengetném édes álmaimat! / Így élem világom, borokra gondolok némely estén... / Vagy azt lesem: felgyúl e vajjon ama sárga, téli fény... / Tavasszal a rügyek éji pattogását figyelem

A magyarokhoz / / Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok / S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás / Teremté meg e nagy világot s benned az

súlyos álmaid s ki pitvarodban / netán lányt ölel, / Riadtan áll odébb, mikor mozdúlni hall. Azt mondják, ételek / az eszményképeid / S valóban képzeleted kövér nőknek hízeleg a főztjükért, egy

Majd köszöntöttük őt, ahogy mint gyermekek apánkat hajdan / És nevettünk sokat, hogy azt ne higyje tán, hogy baj van... / Elmondtuk azt, hogy mulatunk kicsit s a bor / Fejünkbe szállt. S a

önmagának van és vár... / sötétben ílykép rejtezünk / S hogy mit várunk e tartós éjszakában még? azt nem tudom. / Nehéz a vándor sorsa, nagy Király! / Voltunk megváltó vídámság kietlen pusztaságokon

hant alá / Ne menj nehéz bucsúval. Abba' nem hiszek, / Hogy fáj a távozás, ha szomja nincs, / Mondd azt: örömmel jöttem, / Az Áron hegye van mögöttem, / Hol százezer kigyó sziszeg

Sem zenét, minek nekem? magam csináltam egykor / jó egynéhány dallamot / S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát / sötétben töltöm el, / A mélyen elrejtező, néma férfikort. / E

én hazám, hol / minden csak szeret, mert senki sem ismer / S amit nem ismerek, látod, már én is csak azt szeretem. / Fekete nap volt az életem. Kinek panaszoljam? Elmult. / Oh mintha sose láttam volna

emberek vagyunk, / És húsunk is van, mely körömmel téphető, / E vértelen félálmokat. / E gazok azt szeretnék, hogy félálom és e sárga derengés között / Úgy fusson el kis életünk is, mint a hab fut el

bárki jött is, / Csak épp letettem forró eszközöm, / Az emberekhez nem volt már közöm... / Csak azt vigyáztam, el ne fogyjon kis borom / S evégből olykor kiszóltam az ablakomon... / Szemben egy