bár

eszembe jutsz te odaát... s tán ott nevetni tudok / Ó, jöjj már, légy itt, boldogabb vigasság s bár elmúlna már / tőlem ez az élet / S e világ is: mint a csillagképek rendje, vajha lassan elfordulna

lát, de messzi tűz / Ingerli s egyben bátorítja árva két szemét: / Már én is úgy vagyok, hogy futnék bár feléd... / Olykor megállok téveteg' a féluton, / Mert féltem álmaim javát és nem tudom, / Hogy nem a

másik felét most éli át! / Tudjátok ezt meg élők / E domb felett kik fenn megálltok! / S hogy bár itt mélyen rejtezem, pudvás és korcsosúlt alak, / Szivemből mégis, ismét édes csend fakadt

az elmúlás / ( Mint holmi békaporonty űl és nem szól, csendbe' van, ) / És lappangnak az árnyak is, bár minden árnyban olvad el / S az árnyak járnak jó helyen és puha talpakon, / Akár az óriás macskák

néked / S bár úgy dalolna lantja lázas pengetése közben, hogy majd / megszakad... / S szerelme bár pacsírtaként szökellne fel melléből s ki az / égmezőkre s ott esengne mindhalálig: / Semmit el nem

hogy, ha szomorún is, / komoran is és végleg elkeseredve / De még a veleje se felejti, hogy, bár rettenetes is, de szent a neve, / mert háromszor szent az Úr? / Oh felelj hát, aki vaj szivü voltál

husodba döfte s bambán győzelmet kiált. / Ha ki pedig odaállna füled mellé s énekelne néked / S bár úgy dalolna lantja lázas pengetése közben, hogy majd / megszakad... / S szerelme bár pacsírtaként