bizony

ám errefele... / S a szív nagyon sunyít és füleli, / Hogy menni jelt ad e már valami? / Szerettelek bizony, amért az őszi csendbe' / Úgy űltél köztünk olykor elmerengve, / Mintha várnád őket: e föld szűzeit

S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű szerencsét! / Oh jól tudom: ki ott időzik, hallgatag bizony, elhagyja / mulatozását! / Egy merev gondolaton s több komolyabb dolgokon foglalkozva / tünődik

tétovák előtt: olyan volt életem. / Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét... / Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság, / E hegyén hátán bennem tornyosuló összevisszaság most

az anyja éneke. / Hogy értem őszült meg, tudom, mert aggá tette gondja. / Jaj, húsz éve lesz bizony, / Hogy elapadt torkában az ének, oh hadd panaszlom, / fáj ez emberek! / Ez egyszer hadd beszélek

nép ott halkszavú / és búskomoly, / Ez volt hazánk. / De mért is szólni minderről, hisz vége van. / Bizony, hogy szegény lelkünk elszakadt az ágról, amely hordozá / s akár a túlérett gyümölcs, / Amely egy

körbe, / Elbujsz dús asszonyi ölbe, / Búvol a síri gödörbe... / Kígyó vagy te, majd madár... / Bizony, lemégy a síri földbe / S még alább, a sír alá is / Mindhiába szállanál: / Számodra nincs örök

világot, úgy, mint egykoron, / S jajonganom megint akár a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát... / S bizony már ehhez vén valék Uram. / S így törtem hát el szegény kőtábláidat / S ígéretednek földjét is majd

Amely burjánzik: annyi volt az ember s minden cselekménye, / fényes napja, ám az éj / S a hold bizony megejtett mákonyával s fenn a fürtösfejü csillagok, / Az édesek voltak meghittjeink. Nem volt szelíd

lenge, könnyü tűz, mely nyomtalan vonúl... / S volt úgy, hogy országutakon az éj ikránkba mart / S bizony nem volt tanyánk... s holott kopogtunk, szinte / felindúlt a küszöb ellenünk... / Felbokrosodtak még

borítja tőle, illeti / Elfáradt lelkemet s a gyötrő hév is szinte felmagasztosúl, / A gyötrő hév bizony! Óh emberek! / Ti nem tudjátok ám, ki voltam én! / A láng... oly esztelen, akár a láng, / Mely

szőke fejed, mint az anyaölben, / Oly lágyan símogatták látatlan kezek. / Lásd, én szerettelek bizony/ S ma épp a kedvedért iszom / És ősz is van megint, muszáj ma inni bort / A szívem, lásd sírással

azt, hogy mulatunk kicsit s a bor / Fejünkbe szállt. S a bölcs így szólt: " a kor! " / " Az ifjukor, bizony... " S mi megöleltük volna ősz fejét / És sírtunk volna tán, akár a bűnbánó cseléd... / S a hold

erről is! elszántam rá magam / kimondom hát, hogy fáj nekem / E bús kis öregasszony dolga, úgy bizony. S vigasztalást ezért / most hol lelek? / Mert nincs és nincs sehol s a lányok énekében sem, ezt