| [Füst Milán - Óda egy elképzelt művészhez] |
oly megtört már szegény s fiát ha látja, akkor sem derűl / S a művészetem néki nem vigasság... / Oh boldog az, ki hárfájával hegységet megingat / Ki konok nagyságokat térdre kényszerít / És úgy vezeti kézen |
| [Füst Milán - Álmatlanok kara] |
lámpa s a könnyes szemü csillag vet fényt nekünk, / De a zord fenyő torz árnyait elénkbe önté... / Ó boldog az, ki nyomorára gondol s válik az ajka komollyá / S komoly sóhajjal alszik el s a bús halál |
| [Füst Milán - Szellemek utcája] |
énekét, / Széditő, teljes napsütés: aranyrózsáidat... / Mi mindent szerettem, már nem tudom. / Boldog forróság volt nékem ez a földi tüz, / Átjárt, hogy megvacogtatott, borzongtam tőle s jeges éjszakát |
| [Füst Milán - Őszi sötétség] |
derül, mikor rohanó, / Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan / Fekszik a lélek ilyenkor s boldog. Jószivü szellem, / Idegen szellem közeleg s tengerzöld / Szőlőfürtöt tart bús arca elé. / Zöld |
| [Füst Milán - Az igaztevőhöz] |
komor világodat, majd sárga csillagod / Nagy reszketését lested, míg alant a sötét földeken boldog/ komondorok / Járták az éjszakát s fel felugattak hozzád, mint a kócos szellemek. / A tél van itt |
| [Füst Milán - Ha csontjaimat meg kelletik adni] |
célba vinne, jó födél felé: / Befut az aggság, kórság, a foghíjjasság öveibe / S majd a nemlét boldog őslakói közt megáll. / Nem baj, nem sirok. Oh fussatok hát vad lovak / S úgy száguldjatok vélem |