csak

e világ völgyeiben. / S hiába ülök itt s várok már oly régen jelenést, itt semmise / mozdúl / Csak a képed bólogat olykor s szomoru szemed int / És gígászi munkád

gondolatom, mint az ótvar / És átok minden emlékem és nyomorúság. / Sós a vérem a keserüségtől, / Csak a veszett kutya lehet az én rokonom / S az árok széle ékes, szép honom, / Ez lesz a vége látom. / Oh

kihúll majd pipám... / Rég elszéledt a nyáj. S hogy halnak, élnek é? / Ki tudja? Nem tudom. Én már csak arra vágyom, / Hogy minden évszázadban felvessem fejem / És megkérdezzelek: oh édes, mondd, az álom

Szegény porai hogy attól megremegjenek valahol... / Hisz még annyi se voltam, gyenge gyertyafény csak az arca / előtt, pislákoló lángomat a fuvalomtól / Egy finom kéz óvta... s már végem is van

szép rendben s kerengve, mint a rakéták. / Volna kedvem lenni erősnek, mint te! Lásd az anyám, / Ha csak az ő szeme látná művészetemet oly szépnek, mint a tiéd! / Az anyák szörnyű mesterségét, mondd, nem

rohan a lator... / S a jajszóra, bezárt ablakokon zörgetőre, visszhangzóra senki se / válaszol, / Csak az út dobog, nem nyughatik, a nappalok kínjáról / álmában beszél... / És nincs vigasz, oh rég tudom

az én hazám, hol / minden csak szeret, mert senki sem ismer / S amit nem ismerek, látod, már én is csak azt szeretem. / Fekete nap volt az életem. Kinek panaszoljam? Elmult. / Oh mintha sose láttam volna

kemencém, bárki jött is, / Csak épp letettem forró eszközöm, / Az emberekhez nem volt már közöm... / Csak azt vigyáztam, el ne fogyjon kis borom / S evégből olykor kiszóltam az ablakomon... / Szemben egy

ám, eltépem / és elrablom, / Amíly biztos, hogy élek, oly biztos, hogy megszöktetem onnan, / Csak aztán jól készüljön a kedves, mert nincs Isten, aki tervem / megakasztja! / Mivelhogy, énekeljetek

sorsuk szégyenét még egyszer vállaltasd velem. " / " " Akkor itt hagylak hát, jól van, elmegyek. / Csak aztán kamrád sarkaira jól vigyázz / S nehogy patkányt kiálts megint, ha este van. / S a sötétet se

mécsvilág reám... / Mivel mulassak itt? / Mi az, mi felvidít? / A könnyben termő burjánnal talán? / Csak árnyak vannak itt is, semmi más... / S oh mély homály föd el / S a karjaival itt is átölel / Az

meghalnia. / Úgy tartod két kezedben fejed, mint a részegek... a halál / részegségét nem birod? / Csak bátran, bátran régi csősz, ott fenn is csősz leszel. / Igaztevő, mint én, ki minden ellen kikel

titkaidnak egész ékes bársonytokja te! / S ó fínomult anyag te, sokkal fínomabb, mint az, / Ki már csak benned lel vigaszt! / S ó drága bor, amelyből ittam én, de meg is részegedtem tőle / s ittas

a létet viszont, mint a fityfiringet megvetik. / No nem, mi hozzájuk hasonlók nem leszünk. Legyünk csak/ béketűrők, akár őseink, / Mivel a tébolytól minékünk óvakodni kell. / Az ajtótokat pedig jó lesz

szerencsétlen siető! / S ha nektek más nem voltam is, egy gyengéd pillantás talán, / mely egyre csak bucsúzik tőletek, / És azért símogat, hogy emlékekép elvihesse, mílyen volt az / arcotok? / S ha nem

bólogatni s gyász és átok / elszakadni, jól tudom. S hogy nem beszélsz / Megértelek. Maradj csak csendesen. S a csendes, sötét apácára / bízd magad, / Az éjszakára bizd elárvúlt lelked. Majd ő

szidnak e, szeretnek e, / nem bánod! / És látják e, hogy életet oszt fénylő melege szemeidnek: / Te csak derűsen mosolyogsz s elrévedve osztasz / S két jó kezed osztva mozog, mint a szorgalmas magvetőé

mozgalom. / Mert még odébb a folyó is füstöt vetett s a környező világot / mintegy elkeríté / S csak e csekély részletek sűrűje állott helyt a többiért és sejtteté / mikéntjeit... no lám! / Mily

helyét, párját kereste mind a hány / És íme: nem volt párja senkinek... / És erre most eszméltünk csak e furcsa éjszakán... / S a futkosás oly nagy lett végül és a zűrzavar: / Hogy négy vad erős lovat

hogy él, / De majd elvégzi ő és nem beszél... / A sírodat is hagyd tehát. Mi gondod erre? / Talán csak elvégzed majd te is valamerre

íze, mint az álomé / S a gondolatom mind: halálomé. / Nem hagytam el kemencém, bárki jött is, / Csak épp letettem forró eszközöm, / Az emberekhez nem volt már közöm... / Csak azt vigyáztam, el ne

S tiszta éjjelen, mélyen a hold alatt repűl / És fénylő, gyors felhőket űz az őszi szél... /... Csak épp megnézi még hegyét, kicsit még jár körűl / S aztán bucsúzik ő is, ki a súlyos fürtöt óvta: ím

is, nem voltam érzéketlen sohasem. / Ám torkom összeszorúlt, hangom rekedt vala s félve, félszegen / Csak hadonásztam képtelen kinomban s kettős fájdalommal, / hogy szivem szerínt már sohse szólhatok

van! / A folyó pedig csillan s széles hátán / Apró halfiak ugrálnak fel az ég felé / S a jó csillag csak hunyorgat rá, mint a huncut gyermek / S akár a duda szól az éj maga. / Mert nem kell muzsika, ott

voltak nyűgeink... s akár az épülőben lévő / városok, feltúrt utak, / Mi ollyanok valánk, hogy csak jövőt akartunk, semmi mást és / elfeledtük érte napjaink'... / Egy télen aztán nagy városba érkezénk

vánkosára lehajtja fejét, / S míg kék, világos egeden megűlnek fekete felhők, / Hol nincs fény, csak keskeny sárga tüzek, álmatlan szegény / szeme lecsukódik, / S elalszik a homályban. / / III. / A

Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek. / Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg, / S csak ködös hajnalidőbe' derül, mikor rohanó, / Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan / Fekszik a lélek

hirdesd, hogy végbevitted, amit sors és szenvedély / E földön rád szabott. Leróttad tartozásodat / S csak magadat mulatni tombolsz még a tágas ég alatt, / Aztán indúlj a messzi vidékre, hol megérkezel éjjel

Mintha várnád őket: e föld szűzeit, / Hogy jőjjenek Eléd s bánkódva mind / És sírjanak! / Oh bontsák csak meg őszi koszorúikat s remek / Hajzatuk csudáit, úgy kérleljenek... / Amért epedni hagytak s íly

féld botom, / Egy öreg úr vagyok, akinek nincs neve / S ki bottal jár ugyan, de nem suhint vele. / Csak még az álmaimat nem adom. / Hogy adnám? Óh nem adhatom. Az még enyém. / A régi lázról álmodom

elhagylak benneteket, mert felléptem a sötétség csúcsára, / édesanyámhoz, oda / Honnan a fájdalom is csak még nagyobb ragyogásom, / Hol enmagam részege lengek... vagy ringatom magam és áradok / De nem

nagy szeretettől: / Nékem kín a szépség s fáj minden szeretet, titkomról sose / szóltam ezért, / Csak, mint a régi pap, ki állig gombolkozva s ünnepélyesen, / Dühvel ordítva rázza ökleit, hogy

éjjel, / Nevetni vígan és nőket csábítani? / Kihívó, durva szókat visszaverni egyszer... / Én, kihez csak nagy alázat illik / S ki néked köszönöm ajándokom, bús életem...? / Én, ki nyomorúlt s beteg vagyok

és figyelték a folyót, oh / jól ismerem őket! / Kétes derengés nékik ez a lét, a teljes valóságot ők csak nevetik... / De mit is várhatunk az íly halásztól, aki fenhéjázó s önnön / halálával is cicáz / S az

Senki se tudja, merre, senki se tudja, mikép, / Kiváltak a ködből, majd eltűntek benne nyomtalan! / Csak orruk látszott ki a köd alól, míg elhaladtak s ki vontatta / őket? Senki se tudja. Az egyiken a

elszakadt az ágról, amely hordozá / s akár a túlérett gyümölcs, / Amely egy éjszakán lehull és már csak önmagának van és vár... / sötétben ílykép rejtezünk / S hogy mit várunk e tartós éjszakában még? azt

elégia: Búcsú mesterségemtől / / Végül is versem, légy hát az utolsó! / Mondd meg a lányoknak: csak őket szerettem! / S hirdesd még egyszer, hogy sokat szenvedtem én. / S hirdesd: / Nagy urak órája

ki sír és sír utánatok? Megmondhatom: elaggott ember ő, / A szíve fáradt már s borospohárt is már csak reszketőn emel, / De emlékezni tud. Vegyétek ezt: egy hajnalon / Itt ácsorogtunk épp, kivert kutyák

véled egybefűz?... / / 2 / Ebédnél ülsz, vagy látlak, kolmizod hajad, / Vagy semmit sem csinálsz, csak ringatod magad... / S én nézlek s gondolom, ki tudja, merre tévelyegsz? / És álmodom, hogy

S ó drága bor, amelyből ittam én, de meg is részegedtem tőle / s ittas, részegűlt / Folyvást csak rólad énekeltem, égek, s mint ki végkép elmerűlt / Az éjszakában s mit se lát, de messzi tűz

Majd vigyetek a Mississippi mellé, messzire / Oh nagyon messzire. Mert ott az én hazám, hol / minden csak szeret, mert senki sem ismer / S amit nem ismerek, látod, már én is csak azt szeretem. / Fekete nap

Megint virúl minden szined: / A százados dió s kökörcsined / Mindegyre megujúl... De te nem / Csak te nem ujúlsz már meg sohasem. / Hogy voltál itt és éltél hirdetem! / De meddig vagyok én még híradó

és úgy néztek körűl... / A fürtjeik, akár a felhők, bodrosak s tevékeny kis kezük remeg... / Csak tettek vettek egyre s papucsaik csattogása közben / Azok mellé szegődtek inkább, akik ittmaradtak

majd borospalackokkal vervén szamarát / A vásárba siet... hol is a kofanépet megcsipdesi rútul, csak úgy / bizsereg az újja... / Öregasszonyt kerget a sikátorokon, ám gyermek ha jő eléje: / leguggol

leverten. / / K. Havas Géza drága emlékének! / / 1 / / Változtatnod nem lehet. E világ dolgai / Csak úsznak egyre álmosan tovább. Oh rest e föld felszíne, / jól tudom. / S itt nincs oly földrengés, oly