[Füst Milán - Halottak éneke] |
Halottak éneke / / I. / MI BÜNÖM VOLT A CSEND?... / 1 / Élő Isten, mért haltam meg ártatlanúl / Hisz mint liliom, tiszta volt szivem. / És bámúlt |
[Füst Milán - Halottak éneke] |
S hogy bár itt mélyen rejtezem, pudvás és korcsosúlt alak, / Szivemből mégis, ismét édes csend fakadt: / Egetverő magány sarjadt belőlem, / Itt a föld alatt!! / / II. / SZÁLLJ MEG NAGY LÁTOMÁS |
[Füst Milán - Halottak éneke] |
És senkit meg nem bántok, rontok azzal, még hogy élek? / Mi bűnöm volt, mely elfödött, a csend, felelj / S a szende szemlélet, mely elbüvölt? / / 2 / Ki síromhoz méla dudaszóval eljön, / Ki |
[Füst Milán - Levél az ifjúságról] |
magától is az öreg férfi mellett... / ( A nagy ének után fülünkbe' még elébb / Bezzeg sűket, nagy csend következék... ) / Majd köszöntöttük őt, ahogy mint gyermekek apánkat hajdan / És nevettünk sokat |
[Füst Milán - Öregség] |
széllel / S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna... / S aztán hát elment persze, csend lett végül is e vidéken. / De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy / másik |
[Füst Milán - Hajnal előtt] |
Hajnal előtt / / A nyírfák kérgében a csend... / S a hű csillag figyel... / Nem halljátok e hát / A kis csillagok sóhaját? / Nekik már menni |
[Füst Milán - Egy magános lovas] |
vet a fény s eliramlik... S ami túl van az alkonyaton, / Derengni kezd és szinte felmagasztosúl. És csend van mindenütt. / Akár az álomlátás íze, oly fanyar a sárga táj / S akár a tenger mélye, hallgatag. S |
[Füst Milán - A névtelen iszik] |
sánta volnál netán: tudós púpos, aki mindig fázik, / egyre didereg... / Ülj le tehát a kályha mellé. Csend van ott. / Hamvába hull a tűz ugyis, már lobbanása sem zavar / S mi meg se moccanunk a némaságban |
[Füst Milán - Öregség] |
elomolna... / S aztán hát elment persze, csend lett végül is e vidéken. / De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy / másik, még nagyobb figyelem... / S a feje körül tompa |