éj

meredve megáll, / Hős, ki most egy fínomabb s komoly közegben szállasz, szállasz / És elfödött az éj a rádleselkedőktől és kik rád haragvók, / Elfödé véres, gennyes szemök, hogy édes lelked elpihenhet

s akiknek nem telik / olajra, / Szegény varrónők tűje az éjben néked táncol az ablak előtt / Az éj barátságos szörnyei, ődöngő tolvajok s a furiák üres dühe / Mindennek te vagy a csodás világrahozója

Egy csillaghoz! / / A hold letűnt. Most delelőjén áll az éj. / Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S a fekete kert / Ilyenkor termi meg sötét virágait. S

át és nagy kiáltozással / felverők / Az éj kábúltjait. De mégis oh hová? / Hová visz mind e tűz? Az éj határtalan! / S mint kiket furcsa ihlet szentelt szenvedélye űz: / Köztünk sok ember sírt, sok már

Vagy másutt: lenge, könnyü tűz, mely nyomtalan vonúl... / S volt úgy, hogy országutakon az éj ikránkba mart / S bizony nem volt tanyánk... s holott kopogtunk, szinte / felindúlt a küszöb

bölcs, nemes és büszke fő, / S akár egy réveteg szobor, örök elmélkedő... / De épp zenitjén állt az éj is s minden, ami benne hánytorog, / Ilyenkor, tudjuk, elpihen... / Fölöttünk súlyosodtak már a

közeleg a hajnal. / S mi sötétbe' tenyészik, most pendűlve feléled / S ez egyszer még elmélyül az éj is. Sok holdi poronty / Ilyenkor nyeri létét s a hold alá szalad nyavalyássa melegedni. / S ott rí

felhőt, csillagot / Mi máris száguldoztunk élen völgyön át és nagy kiáltozással / felverők / Az éj kábúltjait. De mégis oh hová? / Hová visz mind e tűz? Az éj határtalan! / S mint kiket furcsa ihlet

érintsd meg s árnyak közt bolygó utait / Áldd meg!... Símogasd a fejünk, ó ringass el, / Mig az éj köd vára leomlott

világ épűlt fel így világod ellen, amíg távol volt szemem / S megdönthetetlen állt előttem, mint az éj maga. / Meg kellett törnöm végül is, így volt megírva rólam, fáradt / voltam én! / S a vállaimmal

fel az ég felé / S a jó csillag csak hunyorgat rá, mint a huncut gyermek / S akár a duda szól az éj maga. / Mert nem kell muzsika, ott minden muzsika, megértesz engem / kandi nép? / Egy szóval mondom

Intelem az aggastyánhoz / / Lám ezt a pírt a nap csókolta rá / S az éj ölelte könnyű termetét / Táncokra őt a szél tanítja és a rét / Sok vadvirága hűs mosolyra szép

érő lomha gaz, / Amely burjánzik: annyi volt az ember s minden cselekménye, / fényes napja, ám az éj/ S a hold bizony megejtett mákonyával s fenn a fürtösfejü csillagok, / Az édesek voltak

ki most a sírokat őrzöd / És reggel a rétet s a csendes, reggeli lombot! / Mert lásd, nem múl az éj s a hold gyötör! ki fenn a tébolyúlt, / a bomlott, / Jajongó fák között az ágakon tán megakadt

mihelyt lehajlott hozzá már az alkonyat, / a mély borúlatú: / Indiában a városokra ráfekszik az éj s a pestis / Szörnyű dúlása most elpihen talán. De lám, de jaj, a vad, / vérengző koldusok / Rémes

el, / S amellett mosolyogsz, akár a boldogok. Hát jól esik a kűzdelmet / feladnod álmodó? / S az éj zenithjén, mikor minden tombol, hagynod, hogy lehúzzon / a nemlét / Órjás mágnese... s tünékeny