én

is s megindul véle a / felszél, / Hónuk alá dugva meztelen fejüket inganak. / Így élünk errefelé... Én a hold ködét nem szeretem. / Huzódnám mindjobban ilyenkor afelé, ami melenget... / S mihelyt az

hév is szinte felmagasztosúl, / A gyötrő hév bizony! Óh emberek! / Ti nem tudjátok ám, ki voltam én! / A láng... oly esztelen, akár a láng, / Mely lobog meztelen, / Mert nincsen kérge s eszi önmagát

Magas fejedelem! Fenkölt személyed / Nem tudja tán, míly rosszul megy sorom! / Egy költő vagyok én a nép közül, bús szolgád! / Ki dicsőséged zengem folyton s búsan / Egyre búsabban Tiédet és a magas

ődöngő tolvajok s a furiák üres dühe / Mindennek te vagy a csodás világrahozója, Libegő, / S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, a másikat / a varrónőt, lásd, megtagadom... / Édesanyám a

nem leselkednek a mélyükön. / De hol van ilyen ország s hol a párja? / Hiába fakgatsz, nem tudom, én arra sose jártam, / Ha kérdezed, én nem felelhetek. / S minden hiába van. / Egy szóval mondom: én

haragszol: s ó miért? / Tán nem végeztem dolgomat elég nagy szorgalommal? / Vagy mert mulatni mertem én az éjjel, / Nevetni vígan és nőket csábítani? / Kihívó, durva szókat visszaverni egyszer... / Én

kezd / Holott pihenne még és nem akarja ezt / És aki bandukol, félénken néz oda, / Hát ilyen voltam én. Az élet így telik, / Hogy csendesűl az ember estelig / Ma már én csendesebb vagyok. Lurkó ne féld

e világi futásom, minek is / jöttem ide? / Hogy porba ejtettem a könnyem is itt... De megbántam én az / életemet. / Isten veled Henrik! Zsufolva fut emlékeivel / E kis világ. Oly terhes már. Egy

a fényt, mert ő tudja, hogy van s várom / Okos szeme mint fénylik, mint nyílik szája feleletre... / Én az életet már láttam, nem félek és nem várok s ki / megszólít, megvetem... / De szilárdan s szépen

Ti mit tehettek arról is? ti nép! álomszuszékok, tisztességesek! / Oh nagy világ! / Én bezzeg rosszul jártam itt

néz oda, / Hát ilyen voltam én. Az élet így telik, / Hogy csendesűl az ember estelig / Ma már én csendesebb vagyok. Lurkó ne féld botom, / Egy öreg úr vagyok, akinek nincs neve / S ki bottal jár

S fenn halványúlt a hold / S az ének íme elhangzott és vége volt. / A polgármester! kiáltottam én, de már ez nem is kellett, / Megállt a had magától is az öreg férfi mellett... / ( A nagy ének után

te, sokkal fínomabb, mint az, / Ki már csak benned lel vigaszt! / S ó drága bor, amelyből ittam én, de meg is részegedtem tőle / s ittas, részegűlt / Folyvást csak rólad énekeltem, égek, s mint ki

tűznek estelente. Mérges kútból / El nem tagadhatom: irígy bánatból kelt e sok panasz! / Ámde az én derekam is Isten remekműve asszonyok! / S mint aki mély álmában fázik, mint a mécses lángja, úgy

Ne hidd, nem fáj az: közben ők merengnek, / S mosollyal múlnak el a századok... / Óh árva lélek én! E földön én elfáradok / S nincs kedvem többé keresni a kulcsot, / Mit zúgva elmerít az örök örvény

kerengőzve kivirágzani egy sötét ablakon. / Homályos udvar ez, amelyre gondolok. / Itt éltem én e lét előtt, tudom. E helyt rejtőzött álmatag' / Függőleges és lassú életem. / Egy asszony állt a

előtt: olyan volt életem. / Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét... / Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság, / E hegyén hátán bennem tornyosuló összevisszaság most

nem fáj az: közben ők merengnek, / S mosollyal múlnak el a századok... / Óh árva lélek én! E földön én elfáradok / S nincs kedvem többé keresni a kulcsot, / Mit zúgva elmerít az örök örvény / S mit Isten

S ti éjszaka örvényei s fekete tüzei szivemnek, / S félelmek anyja, te hármas Hekaté, / Én elmegyek, én elmegyek, örökre búcsúzom, / S nincs gyermeki báj, amely kicsalna siromból / S barna

S ti éjszaka örvényei s fekete tüzei szivemnek, / S félelmek anyja, te hármas Hekaté, / Én elmegyek, én elmegyek, örökre búcsúzom, / S nincs gyermeki báj, amely kicsalna siromból / S barna lánynak édes

EGY BÁNATOS KÍSÉRTET PANASZA / / Épp egy rigó fütyült a téli fán. / Gyönyörű volt a téli világ s én eltöprengtem éppen: / Ki égeti vaj' a havas útak sárga tüzét? / S hogy sötét nyaram elaludt már s

a kedves, mert nincs Isten, aki tervem / megakasztja! / Mivelhogy, énekeljetek ti szép mezők! én elviszem őt... / S a vén zsugorit majd ketten kinevetjük

fájó emléke, nyugalmas / Semmittevés gyötrő emléke, fájdalmas / Üldögélés undok hatalma: / Ó én életemnek egyetlen tartalma! / Diák vagyok én még most is, / Egyedül élek, mint a kóró most is

ajtója: emlék! / Betenném az ajtót, pihennék! / Ó múltak hamvadó hamva! / Ó múltak elalvó tüze! / Ó én életemnek kesernyés ize! / Akit szerettem, rosszul szerettem, / Akit szerettem, hiába szerettem

S ki titkot tud s fiakra gondol: /' Szürke kandúr lassan pislog, / Fénybe' fürdik és dorombol. / És én és én? Hajó ha volnék, bóbitás, / Megállnék most a lusta fényen / S ringatnám magam kevélyen

Kifordúlt sarkából az életem... / Oh némely látomás felér egy ezredévvel! Mindegy. Semmi baj. / Én futni nem fogok

vagyok, / Ki a búbánatból élek és kinek / Szegény kis életem kiérdemelnem illik?! / ó bocsáss meg! én: garázda kérkedő! / Hogy én, hogy én még lázadozni mertem / S nőkről énekelni hitvány éneket

Fogja lámpását s az arcomba világít... ( oh jól tudom, hogy ezt / teszi, / Mert mindent tudok én, ha alszom is. ) / S akárha szemeimre szállna rá a nap, a látás is megédesűl / Hogy csupa báj és

oly gyengén lejt is egykoron tovább, / Mint nagy viharban kis hullámfodor? / S vajjon kinek kiáltok én, ha más nem érti meg, / Ha senki más nem érti majd, mit mond e jajszó? / S hiába hallja, ész nem

rászáll a felhő, megűli köd, / Jer menjünk, hiszen szabad az országút... / Nem jobb neked, királyod én, ha újból cimborád vagyok? / Nem jobb volt néked vándorolni vélem? " " / " S ha mint csillag

hozzád értelem. / Miféle bűn a léted mélye, / Hogy jussod földünk annyi kéje? / Sugárzik ott fenn s én hagyom. / Nem szólok semmit, ő se szól / S a hátam borsódzik nagyon. / Te felfaló, te bűvölő, / Vagy

titkot tud s fiakra gondol: /' Szürke kandúr lassan pislog, / Fénybe' fürdik és dorombol. / És én és én? Hajó ha volnék, bóbitás, / Megállnék most a lusta fényen / S ringatnám magam kevélyen. / Elomlanék

többé, ahogy eddig. / Majd vigyetek a Mississippi mellé, messzire / Oh nagyon messzire. Mert ott az én hazám, hol / minden csak szeret, mert senki sem ismer / S amit nem ismerek, látod, már én is csak

élek és kinek / Szegény kis életem kiérdemelnem illik?! / ó bocsáss meg! én: garázda kérkedő! / Hogy én, hogy én még lázadozni mertem / S nőkről énekelni hitvány éneket?! / Meglásd: szerény lesz életem

oda, / Körötte pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is... / Ugy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok... / Ahonnan jöttem, jobb dolgom volt ennél, esküszöm. / Lehettem bármiféle

Ki lantomat jajgatva pengetem, / S ki nevetséges már, hogy mennyit szenvedék! / Tán púpos vagyok én, hogy megvet minden asszony s egyik / szemem kancsalít? / Féllábam görbe tán, hogy egyre botlik

Ha senki más nem érti majd, mit mond e jajszó? / S hiába hallja, ész nem éri fel, hogy mit tanultam én, / Hogy mit szenvedtem és mit láttam én? / Ó mért is szólok hát s mért nem némulok el? / S mért

s hallom a szót is: / Rólam tanácskoznak odalenn. " Az óra megállott. " De hiába! / Megúntam én, hogy szüntelen álljam az őrt / Figyeljem az éjfelet s kongassam a vihart / Sok volt nékem a

e gyengédek most réműlnek igen / s tovaszállnak: / " Az óra megállott " De hiába! / Megúntam én, hogy szüntelen álljam az őrt, / Figyelnem az éjfelet s kongatnom a vihart, / Sok volt nékem a

le lábaid elé és esdekelve kérlek: / Töröld cipőd sarát fenkölt homlokomhoz! / Hisz néked köszönöm én, hogy vagyok még, hogy lettem, / Vaj' hogyan bókoljak a jótettért, hogy élek? / Kérlek: légy

fordul el / A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda. / Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán / Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik. / Igy

Katonák éneke / / Hát mindennek a levét én igyam meg? / A fák közt volt egy kecskebak, / Amiatt volt a nagy harag. / Berengár király arra ment

a szemtelent. / Mert megmekegte őt a bak, / Amiatt volt a nagy harag. / Hát mindennek a levét én igyam meg? / A fák közt volt egy kupleráj, / Oda járt Berengár király. / Egy vastag kislány kell

rettegi. / S most lármát csap a kerge bak, / Emiatt volt a nagy harag. / Hát mindennek a levét én igyam meg? / Egy csillag fénye rásütött, / Hogy nagy kardjával ráütött. / Hát felfordúlt a kerge bak

vetélytársamat, / Így jár, ki ellenem kiáll, / A nevem Berengár király!! " / Hát mindennek a levét én igyam meg

jő eléje: / leguggol / És sorra gurítja feléje önnön képével vert, királyi aranyát. / Így képzelgek én is a nevemmel, lásd Dávid! S mi voltam én is itt? / árva fiú! / A sértődöttség vontatott dallamát

még az idő s a lánykáknak pajkos / Szél hulláma mossa csiklándó nyakát!... / Hej, elfeledem én is búskomorságomat... / Föltettem életem egy lenge levélre / És én is elmegyek, hová a szél

ott az én hazám, hol / minden csak szeret, mert senki sem ismer / S amit nem ismerek, látod, már én is csak azt szeretem. / Fekete nap volt az életem. Kinek panaszoljam? Elmult. / Oh mintha sose

az arabs szamár, / Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, / Úgy indultam el én is egykor biztos útamon. / És nem az öröm útját választottam én sem, ám a kopár sivatagét, / Hol

nyakát!... / Hej, elfeledem én is búskomorságomat... / Föltettem életem egy lenge levélre / És én is elmegyek, hová a szél sodor

legelől / S a halottat egy kis fekete kocsin hat fehérbe burkolt, néma / Lélek kísérte el s velök én is fogvacogva, reszketőn, / ( Szólítani, leplöket felfedni nem merém, mert tudtam, hogy / mérgesen

a felhők nyája. / Kihúllt szájából rézzel vert pipája / S ő alszik önfeledten. / Mert pásztor voltam én is hajdanán, / Már nem emlékszem hol, sok gyermeké / S az én számból is kihúll majd pipám... / Rég

segít. Hogy itt élt egykor Henrikem, a király, / itt vérzett a szíve, / Ki tanusítja? S itt jártam én is, hogy lennék utolsó kürt / amely megfuvatik néki, / Szegény porai hogy attól megremegjenek

önnön képével vert, királyi aranyát. / Így képzelgek én is a nevemmel, lásd Dávid! S mi voltam én is itt? / árva fiú! / A sértődöttség vontatott dallamát hagyták rám örökül: semmi / mást! / S miből

Önarckép / / Horgaselméjű s szikár / Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr... / S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet, / Megvetéssel

ama nagyúr, ki járt pórul a vásáron s ha jő a böjt keserve, / egy szomszédos kolostorba mén: / Úgy én is: nem tűrök látogatót! S ha ki azt akarod még világnak / valaki rongya, hogy szeresselek, / Bízd a

Panasz / / Lassú e vén világ. S hiába ostromoltam én is. Rest lett / torzonborz füled. / Oly lassan mozdulsz, mint az ősvilági szörnyek... álmosan

Az éjszakában s mit se lát, de messzi tűz / Ingerli s egyben bátorítja árva két szemét: / Már én is úgy vagyok, hogy futnék bár feléd... / Olykor megállok téveteg' a féluton, / Mert féltem álmaim

átkoztuk a kéjt s letéptük volna férfidíszeink... / Épp aznap, mikor sírtunk érted: elmerültem én is. Végeláthatatlan / Gyönyörök szolgája lettem. Sötét tengerek fedik már tiszta / ifjuságomat

bőven jutott ki minden időben: gúny és / magány: e kettő volt örökrészem e földön! / Idegen vagyok én itt, idegen nékem ez a Föld s idegen minden / népe! / A felhőket kergetem én s az úgy van jól! de

a hős / S a langy Dezső emitt panaszra ment / Egy éji nénihez, hogy nem hagyom aludni őt / És éppen én, ki legbúsabb valék, / Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt, / De ti már elrepűltetek, a

részegségét nem birod? / Csak bátran, bátran régi csősz, ott fenn is csősz leszel. / Igaztevő, mint én, ki minden ellen kikel, acsarkodhatsz... / a semmittevő, pimasz gazdagok / S a hűtlen, hálátlan

egyszer... / Én, kihez csak nagy alázat illik / S ki néked köszönöm ajándokom, bús életem...? / Én, ki nyomorúlt s beteg vagyok, / Ki a búbánatból élek és kinek / Szegény kis életem kiérdemelnem

S zokogsz elhagyottan, míg az orgona búg, mint a kiszakadó sírás / Látom bűnöd innen kósza lélek én, ki véletlen hogy erre járok / S kinek szíve tiszta és magános, mint templomi csengetyű lézengő

én az éjjel, / Nevetni vígan és nőket csábítani? / Kihívó, durva szókat visszaverni egyszer... / Én, kihez csak nagy alázat illik / S ki néked köszönöm ajándokom, bús életem...? / Én, ki nyomorúlt s

jeges vizbe rántanak / Ó Uram, én mozogni nem kivánok / Én pici helyen dideregve űlni akarok, én komplikációktól félek: / S tiszta ruhámmal, ujjaimmal ragadós mézfürdőbe lök az Álnok / És kijövök

kiálts megint, ha este van. / S a sötétet se panaszold a fények alján, / Mert mindez én vagyok. Hisz én lappangok néked minden / árnyban... / Oh boldogabb, ki mint a szarvasok / Az anyja méhében tanul

vagyok ezzel, én, mint Ábrahám, / Még lelkesedem Istenért. S a messzi, nagy folyókról álmodom. / Én, lásd, ha meghalok / S szivemre teszi majd kezét a földöntúli, jó bíró / S jutalmam kérdezi tőlem

este a napkorong / A kezdődő homályba zuhan s eltünik... / Az édes és végtelen tengeren, / Lobogj én lelkem, mint a kósza szél... / Mint a hajnali kiáltás, amely messze bolyong / S hirdesd, hogy

mondom, igen e keserűt / A mesterségem megútáltam: rohanó bábákat az éjben, / A sok születést én lessem s ami megelőzi? / Elkésett lánykát, oh a szegényt, vad sikátorokon katonát, / Amint bajszát

Az édesanyám vagy, a másikat / a varrónőt, lásd, megtagadom... / Édesanyám a hold... nálad születtem én, létem titka ez: a te / öledből, / Te dajkáltál éngem... s innen a fekete fény, mely szivemből

amely világnak mondatik / S a harsány valóság kiteljesűl, kitárúl és megáll. Sok hajnalt / láttam én! / Lovast a hídra léptetni... Megállt szemközt a napkoronggal. / Állt s fütyölt szegény / És este

S jutalmam kérdezi tőlem, megillető igényemet, hogy / szívszakító munkám béreként mit gondolok? / Én majd a Mississippit mondom cimbora, mert ott és akkor / kinyitom ám a szám / S nem hallgatok, de nem

is kihúll majd pipám... / Rég elszéledt a nyáj. S hogy halnak, élnek é? / Ki tudja? Nem tudom. Én már csak arra vágyom, / Hogy minden évszázadban felvessem fejem / És megkérdezzelek: oh édes, mondd

megdögölt, ki látta szégyenem. " / Bárhogy futottam is, még soká üldözött, / S hogy miket súgott, én már nem emlékezem. / " Ej, ej, te selyma, adj e híradásért némi pénzt, / Avagy szagolj meg engemet

ég, nagyobb világolást / S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet... / Ugy látom, öregember én már nem leszek. / S most folytassam a régit addig is? Ó jaj, kiáltanám egy / ablakból talán / De

kijövök és piszokban élek / Én sírni sem akarok: és szemeim / Mély kútjai a vizet zuhogva ontják / Én más lehelletét útálom s gyakorta mosom kezeim / Mért kell hát érintkeznem, mért kell élnem, mért nem

annyit? / Hisz megszoktál te angyalt és ördögöt egyaránt, ismerem / a fajtád. ) / De lásd én máskép vagyok ezzel, én, mint Ábrahám, / Még lelkesedem Istenért. S a messzi, nagy folyókról álmodom

te nem / Csak te nem ujúlsz már meg sohasem. / Hogy voltál itt és éltél hirdetem! / De meddig vagyok én még híradó? / Hisz örökké nem tart az életem! / S ki tudja, mint itélt a bősz biró? / Időm a sír

Szemrehányó szemed nem látom többé, közönyös vagy, / lefeküdtél a sírba, / S hogy véred, én még itt csapongok: nem bánod! Nézed is / paráznaságomat / S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű

a hű csillag figyel... / Nem halljátok e hát / A kis csillagok sóhaját? / Nekik már menni kell, / De én még itt maradhatok / S mért is ne tenném? / Sóhajra mindenkor van ok / S minek halnék meg ily korán

Szegény kis életem kiérdemelnem illik?! / ó bocsáss meg! én: garázda kérkedő! / Hogy én, hogy én még lázadozni mertem / S nőkről énekelni hitvány éneket?! / Meglásd: szerény lesz életem ezentúl / S

a fuvalomtól / Egy finom kéz óvta... s már végem is van, nemsokára elmulok, / Ó hogy panaszlom én még mindig e világi futásom, minek is / jöttem ide? / Hogy porba ejtettem a könnyem is itt... De

emléke, fájdalmas / Üldögélés undok hatalma: / Ó én életemnek egyetlen tartalma! / Diák vagyok én még most is, / Egyedül élek, mint a kóró most is... / Minek is annyi szó? Légy lelkem hallgatag / S

hogy ő nagybeteg. / A halál meg akart keríteni egy kis lovat / S űzőbe vette... Mit mesélhetek? / Én mindezt láttam, mélabús öreg / S nem vállalkoztam többé kűzdelemre... / Fanyar volt sorsom íze, mint

megszoktál te angyalt és ördögöt egyaránt, ismerem / a fajtád. ) / De lásd én máskép vagyok ezzel, én, mint Ábrahám, / Még lelkesedem Istenért. S a messzi, nagy folyókról álmodom. / Én, lásd, ha

jönnek, üszkös bottal szurkálnak szörnyű módon / Fázékony testemmel jeges vizbe rántanak / Ó Uram, én mozogni nem kivánok / Én pici helyen dideregve űlni akarok, én komplikációktól félek: / S tiszta

hol van ilyen ország s hol a párja? / Hiába fakgatsz, nem tudom, én arra sose jártam, / Ha kérdezed, én nem felelhetek. / S minden hiába van. / Egy szóval mondom: én nem ösmerem. / Oh, jaj, nem ösmerem

itt. / Az egek tőgyét meg nem szoptam én / S hol békesség csorran a hegy alatt, / Ez áldott völgyet én nem ismerem. / Hol zöld levélen űl az elmúlás / ( Mint holmi békaporonty űl és nem szól, csendbe

Szellemek utcája / / Minden ellenemre van. Én nem kivánok többé táncokat, / Olyat nem tudsz mutatni pajtás, nem, olyat a / knídoszi táncmesterek

Miket nem láttam eddig... minek építették s nyújtózkodnak azok / fel a magas ég alá, / Ha én nem láthatom... Ha gyönyörködni bennök nem tudok? / Fáradt vagyok / És nincs időm, ti emberek... s a

A házacskád zöld, éji mécse nékem: / Akkor a bor nevet. Mert tudja mit teszek: / A Fanti utcába én nem megyek. / Haj din, haj dán. / Így mulattunk mi hajdanán

én arra sose jártam, / Ha kérdezed, én nem felelhetek. / S minden hiába van. / Egy szóval mondom: én nem ösmerem. / Oh, jaj, nem ösmerem

onnan késő jeladásod?... / Ki teremtettél s megátkoztál, / Ki megcsókoltál és eltaszitottál, / Uram, én nem tudok már szólani Hozzád! / Néma lettem én s a szívem nem talál. / De majd! az idők végével

önnön / szíved megtörhetetlen hidege, / Kergetőznek vala, mint képek, sokszinü változatokban. / S az én nevem is, lásd: apám egy víg királytól lopta nékem. / Képzeld el a feslett kép királyt, amint a

tudna mit beszélni. / Haj din, haj dán. / Így mulattunk mi hajdanán. / Óh édeságyú vágyú Pergola, / Én néked köszönöm most minden üdvöm, / Ha borba vagyok mártva éjszaka / S az eszem nem tudja, hogy

Ebédnél ülsz, vagy látlak, kolmizod hajad, / Vagy semmit sem csinálsz, csak ringatod magad... / S én nézlek s gondolom, ki tudja, merre tévelyegsz? / És álmodom, hogy asszonytársad máris hívogat... / S

álmatag' / Függőleges és lassú életem. / Egy asszony állt a kút előtt és bölcsőt ringatott... / S én néztem őt

vigasztalást ezért / most hol lelek? / Mert nincs és nincs sehol s a lányok énekében sem, ezt érzem én. / Oh társaim, / Ti bús anyáknak gyermekei valahányan, szóljatok hát: / nem úgy igaz e, hogy a

zsákkal jár és folyvást elveszít belőle / s mindhiába... / Senkinek se kell a kincs... így jártam én. Oh végtelen e lét / és tárgytalan! / S akármit mondanék, hatástalan! S ha átkozódom is, vagy

épített fel várakat a nép, / De még az inge szövetét is csalafintaságból szövé. / Nem bíztam én ott semmiben se, nem a gyermekben / ki megfogant... / ( De már ahogy megnéztek a nők is... ama

jajszó? / S hiába hallja, ész nem éri fel, hogy mit tanultam én, / Hogy mit szenvedtem és mit láttam én? / Ó mért is szólok hát s mért nem némulok el? / S mért hirdetem egy élten át örök fájdalmamat / S

Vaj' mi történik ott? / Már gondolom, légy gyengéd égi lány, / Ott gyermek született talán... / Oh én öreg csavargó, látod, hogy sirok

szörnyű módon / Fázékony testemmel jeges vizbe rántanak / Ó Uram, én mozogni nem kivánok / Én pici helyen dideregve űlni akarok, én komplikációktól félek: / S tiszta ruhámmal, ujjaimmal ragadós

sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel, / Borúlatodra majdan rátekint. Halld meg szavam! / Én prófétáktól származom

És átok minden emlékem és nyomorúság. / Sós a vérem a keserüségtől, / Csak a veszett kutya lehet az én rokonom / S az árok széle ékes, szép honom, / Ez lesz a vége látom. / Oh nincs e földön egy

Ki megcsókoltál és eltaszitottál, / Uram, én nem tudok már szólani Hozzád! / Néma lettem én s a szívem nem talál. / De majd! az idők végével talán, ha dolgom itt letelt / S ha szólitasz s

előttem, mint az éj maga. / Meg kellett törnöm végül is, így volt megírva rólam, fáradt / voltam én! / S a vállaimmal kellett vón kivetnem négy sarkából mind e nagy / világot, úgy, mint egykoron, / S

fennen hangzó, éber trombita, / Köröttünk zengett zúgott már a lég / S a fák... S hiába esdekeltem én/ S az őr hiába ordita, / A többi, mint a beteg, aki testi kínjait / Nem bírja már tovább s ugorni

földön! / Idegen vagyok én itt, idegen nékem ez a Föld s idegen minden / népe! / A felhőket kergetem én s az úgy van jól! de emberfia hozzám / többé be ne tegye lábát! / S mint ama nagyúr, ki járt pórul a

kontyos őre / És ott volt már a gát előttünk s lenn a szakadó vizek, a vad folyam / S hiába szóltam én/ S hiába vágtatott utánunk annyi nép, / A messzi kastélyokban ébredő cseléd: / Megréműlt kukták

utolsó! / Mondd meg a lányoknak: csak őket szerettem! / S hirdesd még egyszer, hogy sokat szenvedtem én. / S hirdesd: / Nagy urak órája egy kastély felett, havas éjszakán, / Végsőt kongattam még egyszer

A völgyben / / Mindvégig szomjuhoztam itt. / Az egek tőgyét meg nem szoptam én/ S hol békesség csorran a hegy alatt, / Ez áldott völgyet én nem ismerem. / Hol zöld levélen űl az

sírkövön / / Élek és kiáltok, hogy halld, de vajjon még meddig kiáltok én? / S vajjon kinek kiáltok én? / S meghallják e vaj' a századok, hogy egy ember élt itt? / S vajjon elbolyong e jajszavam a

És őrködik a táj felett, mert ő a változások őre: / Arménia! Lelkem bölcsője, beteg vagyok én s szörnyűket / álmodom, / S a sötétség lassan, mint meleg nehezék ereszkedik szivemre alá / S a

Egy egyiptomi sírkövön / / Élek és kiáltok, hogy halld, de vajjon még meddig kiáltok én? / S vajjon kinek kiáltok én? / S meghallják e vaj' a századok, hogy egy ember élt itt? / S vajjon

fordul hirtelen, / Úgy indultam el én is egykor biztos útamon. / És nem az öröm útját választottam én sem, ám a kopár sivatagét, / Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, / De hol majd

s ott esengne mindhalálig: / Semmit el nem érhet nálad, ásitasz... Mindez mivégre van? / Vagy én sem értem már az életet? Minek van hangom, / nem tudod? / Mint aki kincses zsákkal jár és folyvást

S tiszta ruhámmal, ujjaimmal ragadós mézfürdőbe lök az Álnok / És kijövök és piszokban élek / Én sírni sem akarok: és szemeim / Mély kútjai a vizet zuhogva ontják / Én más lehelletét útálom s

Ó távoli folyam s ó Ámerika zordon és messzi vadonjai! félek... / Hogy nincs is jó bíró s én sose látlak meg benneteket

oldalamra fordulok, / De nem álmodom már tovább. Mert nincs is mit. Minek a szó? / Hiába mondjátok, én sosem éltem

önfeledten. / Mert pásztor voltam én is hajdanán, / Már nem emlékszem hol, sok gyermeké / S az én számból is kihúll majd pipám... / Rég elszéledt a nyáj. S hogy halnak, élnek é? / Ki tudja? Nem

gyerek / És megdőlt szőke fejed, mint az anyaölben, / Oly lágyan símogatták látatlan kezek. / Lásd, én szerettelek bizony / S ma épp a kedvedért iszom / És ősz is van megint, muszáj ma inni bort / A

Egy hellenista arab költő búcsúverse / / Ó én völgyem, hegyem, / S ó én szép, barna feleségem, / S ó lágy, légi kéz, mely végigsimítottad homlokomat, / S ti éjszaka

sírba küldesz, elviselhetetlen / Éjszakáim bús engeszteléseűl. / Nem szemrehányás ez! Mert nincs az én szívemben semmi már, / Mi igazam keresné. Lelkendezés voltam, mondhatatlan / Vágyakozás s olyas után

keselyük / Lassan ereszkednek alá... s a tar fák koronáin sorra / megűlnek... / S hogy mit várnak? én tudom. Még él valamennyi vadállat, / Ki ott rekedt az iszap szigetén: egész jól hallom szükölésük

volt: felszívatik. / S egyetlen hang donog: hogy este van. / S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott, / Mert jó valék. / Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat / Nem

A fegyenc fia / Ballada / / Fordúl a kulcs a zárban... / " Mit akarsz itt Almandól? " / " " Én vagyok a Szégyen Király. " " / " Azt ígérted, hogy elkerűlsz, / Úgy esküdtél, hogy elmerűlsz / S ím

E részeg éjszakán hadd jósolok: / Hiába futsz ott fenn aranygolyó, / E föld súlyos beteg, mint én vagyok. / Az inség itt a törvény, sírjatok, / Mert sírni kell ám nektek mindezen, / Hogy nincs

akkor hagytok némi nyugtot az öregnek, / Ha már mindenki neveti, mert négykézláb mászik a bortól, / Én vagyok ez az öreg, mondom, én vagyok, igen. / S mit vijjogtok a fülembe még mindíg, ti vicsorgók / S

nehogy patkányt kiálts megint, ha este van. / S a sötétet se panaszold a fények alján, / Mert mindez én vagyok. Hisz én lappangok néked minden / árnyban... / Oh boldogabb, ki mint a szarvasok / Az anyja

öregnek, / Ha már mindenki neveti, mert négykézláb mászik a bortól, / Én vagyok ez az öreg, mondom, én vagyok, igen. / S mit vijjogtok a fülembe még mindíg, ti vicsorgók / S vad riogással kergetitek

volna jó / És feltámadni megint részegen... / Részeg király volnék egy nagy hegyen. / E hegynek én vagyok királya, mondanám... / S az özvegyasszony dolga jó legyen, / S anyámra gondolnék a sírba

s mért nem némulok el? / S mért hirdetem egy élten át örök fájdalmamat / S hogy szenvedéseteknek őse én valék! / S mért kell alamizsnát kérnem tőled Átkozott Utókor, / Hogy tekints vissza majd reám az

szélvihar / Lökéseiben csapdos, szárazon kopog és megver... / S képzeld el ezután, hogy itt jártam én, vedd szívem melegét, / Vedd, hogy itt voltam egykor, énekeltem s míly dallamokat! / Földnek fekete

halál, oly gyorsan s kecsesen / Surrantak elő s pörögtek el az éjben? / S hogy a lelkek órája is én voltam a sok között s ha sodorta / őket a szél, / Gyakran megűltek a párkányon s halkan hozzám

az éjfelet s kongatnom a vihart, / Sok volt nékem a sikoltás és sok a kurjogatás is, / Mert én voltam az évszázadok őre, de megúntam... / Hirdesd: / Elfáradt szivét ezentúl pihenteti, ója

az éjfelet s kongassam a vihart / Sok volt nékem a sikoltás és sok a kurjogatás is... / S hogy én voltam az évszázadok őre, de megúntam, / Megúntam, mondom, igen e keserűt / A mesterségem megútáltam

Egy hellenista arab költő búcsúverse / / Ó én völgyem, hegyem, / S ó én szép, barna feleségem, / S ó lágy, légi kéz, mely végigsimítottad