egy

Ugy látom, öregember én már nem leszek. / S most folytassam a régit addig is? Ó jaj, kiáltanám egy/ ablakból talán / De gúnytól félek s elbuvok magamba. / Négy izzó fal mered reám csupán, / Az

Öregség / / Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot? / És hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a / szamáré valamely édes

Itt éltem én e lét előtt, tudom. E helyt rejtőzött álmatag' / Függőleges és lassú életem. / Egy asszony állt a kút előtt és bölcsőt ringatott... / S én néztem őt

Ő üget az úton szaporán, / Minden köve egy év. / Szivének húnyó, bús heve / Még néha lobban s egy barát neve / Ilyenkor lobban el zsarátnokán. / Nem tudja ő, hogy merre tart / S nem emlékezik: mit

lehet az én rokonom / S az árok széle ékes, szép honom, / Ez lesz a vége látom. / Oh nincs e földön egy barátom... / S mi sistereg és csikorog, / Mi hempereg és úgy forog, / A keserű / Mennydörgetős

orrod! " / Ez volt bucsúja. És beszítta őt a föld. / És megitták a részeg, éji fellegek. / / IV. / EGY BÁNATOS KÍSÉRTET PANASZA / / Épp egy rigó fütyült a téli fán. / Gyönyörű volt a téli világ s én

zord országuton, / Míg a várúr drága s habos husú almákat evett / S amíg egykedvűn kártyázott egy bús lovaggal, / S fehér macskája lustán nyújtózott egy színes szőnyegen. / / V. / AZ ÚJ SZOBRÁSZHOZ

S most lármát csap a kerge bak, / Emiatt volt a nagy harag. / Hát mindennek a levét én igyam meg? / Egy csillag fénye rásütött, / Hogy nagy kardjával ráütött. / Hát felfordúlt a kerge bak / Csorrant a

 Egy csillaghoz! / / A hold letűnt. Most delelőjén áll az éj. / Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S

S a derengő világnál sötét tömegeknek / Borzasztó uralma kezdetét veszi: / Ki állandóan figyelt egy csillagot, / Egy háztetőn zord érckatona áll, / Szembe' van a felkelő nappal, / S ha lemegy a nap

meg ne lássék rajta, rémitöt kiált? / Hát ebből áll? Hogy még egy napot csensz magadnak ember, / Még egy csókot, kortyot, csillagtüzeket? És elmenekülsz véle, / mint a tolvajok? / Szabályosabbnak hittem

vágyol ott? hogy hívjanak? szeressenek? / Esengő asszonyok a karjukat s a szívüket / Tárják feléd? Egy egész nép, mely éjjel vándorol, / Téged kiáltson s tán az országúton néhány misztikus lovas, / Nem

kérlelhetetlen, nem alkuszol vele, / Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl / egy egy emberarc, / Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem kergeted / S úgy űlsz előtte, mint a hegy

 Egy egyiptomi sírkövön / / Élek és kiáltok, hogy halld, de vajjon még meddig kiáltok én? / S vajjon

Óda egy elképzelt művészhez / / Sok lovas poroszkált már e gömbölyű földön, Borzippa szülötte, / Menénusz

de vajjon még meddig kiáltok én? / S vajjon kinek kiáltok én? / S meghallják e vaj' a századok, hogy egy ember élt itt? / S vajjon elbolyong e jajszavam a századok rengetegében s nem / hal e el? / S vajjon

Oh holdözön! / / A hídon batyuval megy át egy ember, / Ki bejárta Dániát... / Az úton vénasszony fut át / És némán járkál egy komondor. / S ki

nem alkuszol vele, / Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl / egy egy emberarc, / Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem kergeted / S úgy űlsz előtte, mint a hegy

vizek, / Ma már olyan. Sötét és hallgatag. Kifordúlt sarkából az életem... / Oh némely látomás felér egy ezredévvel! Mindegy. Semmi baj. / Én futni nem fogok

lotyónak, / S amott hányt cigánykereket Frigyes, a hős / S a langy Dezső emitt panaszra ment / Egy éji nénihez, hogy nem hagyom aludni őt / És éppen én, ki legbúsabb valék, / Oh alhatsz már Dezső, a

Bizony, hogy szegény lelkünk elszakadt az ágról, amely hordozá / s akár a túlérett gyümölcs, / Amely egy éjszakán lehull és már csak önmagának van és vár... / sötétben ílykép rejtezünk / S hogy mit várunk

mit szenvedtem és mit láttam én? / Ó mért is szólok hát s mért nem némulok el? / S mért hirdetem egy élten át örök fájdalmamat / S hogy szenvedéseteknek őse én valék! / S mért kell alamizsnát kérnem

A kalandor / / A semmittevés lován, / A semmittevés lován, / Ő üget az úton szaporán, / Minden köve egy év. / Szivének húnyó, bús heve / Még néha lobban s egy barát neve / Ilyenkor lobban el zsarátnokán

garázda vagy s mi voltál mindig is: kegyetlen! / S minek van köztetek oly sok biró? / Ha mintakép egy évezredben van talán egyetlen / S hogy minek volt az is, mi végre tündökölt, / A sok közt oly kevés

hol derengő fénynél / Halkan, halovány kísértetek járnak: éber hajósok és sárga tüzek / S őrt áll egy fekete katona magosan, s mint fekete angyal az égre / mered, / S két átkozott patak forr a hegyekről

Melyre nesztelen / Szállong a sötét föld alól a gőz. / Kunyhójának akkor lángja éled / S míg nem egy félszeg gondján bíbelődik, / Magános asztalán hosszú időkig / Még a hűvös gyertyalángba réved. / S

szavam először, hogy szólalok s nem halkan többé, / De önérzettel, mert fennhangon szóljon a hívő: / Egy férfihez szólok most s hozzá intézem e szavakat! / Néki dícsérem a fényt, mert ő tudja, hogy van s

Hisz még annyi se voltam, gyenge gyertyafény csak az arca / előtt, pislákoló lángomat a fuvalomtól / Egy finom kéz óvta... s már végem is van, nemsokára elmulok, / Ó hogy panaszlom én még mindig e világi

fenyő lezuhan és gyökérkoronája rútan / A sivár és szomorú égre meredve megáll, / Hős, ki most egy fínomabb s komoly közegben szállasz, szállasz / És elfödött az éj a rádleselkedőktől és kik rád

Oly holdé, milyet álmodtam egyszer, hogy volna végtelen messzi, / Volna csupán akkora, mint egy forint s zöld éjszakában / Halkan fénylene végtelen távolból s körötte sokkal szebb csillagok

tévelyegsz? / És álmodom, hogy asszonytársad máris hívogat... / S ki tudja: beléd vette tán magát egy gondolat... / S a szemeim kitárva leslek, min nevetsz? / És látom, földre ejted fátyladat / S szemed

kutadhoz inni? / ( Lásd Ábrahám is felállt ám az angyal előtt, megmosta lábaikat / s ledöfött nékik egy gödölyét / " S ízes ételt készít vala nekik ", ej ugyan, mit is magyarázgatom / annyit? / Hisz

soha. / Ne nevessetek rajtam. Csillag voltam, szerencsétlen siető! / S ha nektek más nem voltam is, egy gyengéd pillantás talán, / mely egyre csak bucsúzik tőletek, / És azért símogat, hogy emlékekép

fogyjon kis borom / S evégből olykor kiszóltam az ablakomon... / Szemben egy korcsma volt... S odébb egy gyűlölt kastély... / Ki tudja, kit őriztek ott s mely titkokat? / Oh sokat integettek onnan egykoron

ő, / A szíve fáradt már s borospohárt is már csak reszketőn emel, / De emlékezni tud. Vegyétek ezt: egy hajnalon / Itt ácsorogtunk épp, kivert kutyák, meddő vitában / S feljött a nap, kongott a láthatár

S hová a hollók leűlnek, / Kószál hajadonfővel az alkonyi mezőkön: / E kovácsnál, gondoltam, veretek egy hárfát, / Mert megvolt bennem a vágy, hogy muzsikát tanúljak, / De ennek vége már... s ezért, ki

világnál sötét tömegeknek / Borzasztó uralma kezdetét veszi: / Ki állandóan figyelt egy csillagot, / Egy háztetőn zord érckatona áll, / Szembe' van a felkelő nappal, / S ha lemegy a nap: sötétbe' marad

 Egy hellenista arab költő búcsúverse / / Ó én völgyem, hegyem, / S ó én szép, barna feleségem, / S ó

én is. Végeláthatatlan / Gyönyörök szolgája lettem. Sötét tengerek fedik már tiszta / ifjuságomat. / Egy hetairáé vagyok s mindörökre, érzem. Nem tudok már lenni / nélküle. / Mert mindig meztelen s mindig

Amely kiállta megpróbáltatásait és bátorságát megmutatta már, / S nem érdemel meg büntetésül még egy holnapot

rátarti és ravasz / S ha fáradt, lepihen és sárga almabort iszik... / Barátja alig van, csupán egy hórihorgas pék... / Két korcsmáros arra megyen, rájok sem hederít... / S ha borús az ég és villog a

ránk leselkedik / És nézi szörnyü szenvedéseink egykedvűn s réveteg mosollyal. / / II. / NAENIA EGY HŐS HALÁLÁRA / / Hős, ki a láthatár peremén a sötétbe zuhantál, / Mint csúcsokról a mélybe köd

tart / S nem emlékezik: mit akart / S nem kérdi többé, hol pihen... / Néz felhőt, lombot és kiken / Egy hűsebb élet fénye ott világol: / A téli csúcsok felé néz a vándor... / És óhajtana lenni téli hó

A régi hév, a régi gyötrelem. / Szememre száll a tűz, napfényben áll a tér / És látom magamat, egy ifjut gondokkal teli... / Oh tépd ki hát a szívemet és add neki

Epilógus: O beata solitudo! / O sola beatitudo! / Szózat egy igaz művészhez / / Sokféle az ember, ó költőm, van fenséges is gyengéden élvező, / S van olyan, ki

a bölcsesség, vagy lázadás, / Vagy azt, hogy mire megyek itt magamba' holtan? / Megérdemelnék már egy jelenést, / Türelmemért. Vagy tán a feledést... / Ha bűnös voltam is. S ha kérdenéd, / Mért voltam

őket szerettem! / S hirdesd még egyszer, hogy sokat szenvedtem én. / S hirdesd: / Nagy urak órája egy kastély felett, havas éjszakán, / Végsőt kongattam még egyszer, éji időben, mutattam az időket / s

utcalánynak s hogy röhög, / Az udvarlója nem tetszik neki. / Bandzsít, kancsal, kopasz görög. / S egy katona megy ott, a lábait veti, / A bátorságát mind mellén viszi / S az árokparton ördög ráncigál

Katonák éneke / / Hát mindennek a levét én igyam meg? / A fák közt volt egy kecskebak, / Amiatt volt a nagy harag. / Berengár király arra ment / És meglátta a szemtelent

Ütni kezdtek engemet és szidtak is: / Az egyik répát hámozott s haját felém hajítá, / A másik egy kerek toronyból sandított reám, / S amíg sok rémeset hadart, mit rég tudok, / Oly testrészét mutatta

csendesűlsz. / Nem nézem vándorlásodat s tudom, / Nagy ívben fordúlsz el, mégy innen arrafelé, hol egy kétesen / szürke világ / Fekete ködeiből lép majd elő a nap. / De addig is te nem pihensz: a

Részeg éjszaka / / A szél lengeti széleid, / Nehéz sötét. S hol felhőid osonnak el, / Egy kis csillag dereng ott s oly szelíd... / Súlyos teher e földi lét nekem. / Úgy mondják, mély

leszálltak s elmondták, hogy Oidipúsznak / vége van. / Odébb a tér sarkán a bölcsek s még odébb egy kis csoport, / átszurt dudákkal, / Ezek is jajongva, gyászban érte, úgy jajongtak, mint az árva

is... / Igy volt e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz. / S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, / Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem... / A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán / S mint

ciprusokkal, / Onnan ment egy temetési menet szótalan, imbolygó / zászlókkal legelől / S a halottat egy kis fekete kocsin hat fehérbe burkolt, néma / Lélek kísérte el s velök én is fogvacogva, reszketőn

Egy részeges ajtóm elé vizelt, / S azt hajtogatta, hogy ő nagybeteg. / A halál meg akart keríteni egy kis lovat / S űzőbe vette... Mit mesélhetek? / Én mindezt láttam, mélabús öreg / S nem vállalkoztam

batyuval megy át egy ember, / Ki bejárta Dániát... / Az úton vénasszony fut át / És némán járkál egy komondor. / S ki titkot tud s fiakra gondol: /' Szürke kandúr lassan pislog, / Fénybe' fürdik és

Csak azt vigyáztam, el ne fogyjon kis borom / S evégből olykor kiszóltam az ablakomon... / Szemben egy korcsma volt... S odébb egy gyűlölt kastély... / Ki tudja, kit őriztek ott s mely titkokat? / Oh

S fehér macskája lustán nyújtózott egy színes szőnyegen. / / V. / AZ ÚJ SZOBRÁSZHOZ! / / Hidd el: egy kovácsra már régen gondolok! / Ki magános s egy országútnál tartja műhelyét / És patkolván a sziklás

a Fejedelemhez! / / Magas fejedelem! Fenkölt személyed / Nem tudja tán, míly rosszul megy sorom! / Egy költő vagyok én a nép közül, bús szolgád! / Ki dicsőséged zengem folyton s búsan / Egyre búsabban

őt a bak, / Amiatt volt a nagy harag. / Hát mindennek a levét én igyam meg? / A fák közt volt egy kupleráj, / Oda járt Berengár király. / Egy vastag kislány kell neki, / De feleségét rettegi. / S

Angyalok söpörték műhelyem, / Szerszámaim az útból félrerakták... / Üveggyártó valék... És volt egy lányom is, / A kontya, mint a vas, de őt már elragadták... / S volt úgy, hogy este lett nagy

Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok / S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás / Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is / van lángod

Szél hulláma mossa csiklándó nyakát!... / Hej, elfeledem én is búskomorságomat... / Föltettem életem egy lenge levélre / És én is elmegyek, hová a szél sodor

 Egy magános lovas / / Hol sohasem voltál azelőtt, az Arany Partok mentén / Most gondtalan csatangolsz

Miután a nedves, éjjeli réteken tobzódva csatangolt. / Minden táncol s villódzva pörög körülötted, egy mámoros, / éji világ... / S a hold is karikába gyürűzve, őrjöngve forog, / Mert érzi, hogy közeleg a

ki megfogant... / ( De már ahogy megnéztek a nők is... ama kőtáblákat cipelő / öreget, / Egy már haragra is erőtlen aggastyánt, aki akkortájt valék... ) / De minden egyéb is, mi ottan élt

csend lett végül is e vidéken. / De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy/ másik, még nagyobb figyelem... / S a feje körül tompa derengés

művészhez / / Sokféle az ember, ó költőm, van fenséges is gyengéden élvező, / S van olyan, ki létét egy másikkal úgy olvasztja eggyé, / Mint a szobor, kiről azt hallottam, érce megolvadt / S ellágyulva

majd reám az Idők és Szenvedések / S Nagy Viharok rengetegéből, át hullámon és ködön / Gondolj egy másodpercre rám, akár a mord hajós, / Ki nagy viharban siklik át az örvény feketeségén / S

a gyönyörű szerencsét! / Oh jól tudom: ki ott időzik, hallgatag bizony, elhagyja / mulatozását! / Egy merev gondolaton s több komolyabb dolgokon foglalkozva / tünődik! / S szájára teszi ujját: hadd

apró vizeket lel az erdőn: / S ha megitatja vele lelkét, így alkothat kedves remeket! / Lásd most egy méla dallam fuvolára jobban meghat, / Erősebb zenéknek hangos dallamánál... / Tedd meg tehát a

könnyeket, multakhoz bágyadást: / Add a kezdetet lennem úgy, mint a halottnak, kiről álmodék! / Egy nagy csarnok felét láttam egyszer világosan ciprusokkal, / Onnan ment egy temetési menet szótalan

a vőlegények. / Oh elhamvadni volna jó / És feltámadni megint részegen... / Részeg király volnék egy nagy hegyen. / E hegynek én vagyok királya, mondanám... / S az özvegyasszony dolga jó legyen, / S

kit őriztek ott s mely titkokat? / Oh sokat integettek onnan egykoron! / Ám utóbb néma lett, akár egy nagy lakat! / S négy sarkán négy torony

Azt mondják, ételek / az eszményképeid / S valóban képzeleted kövér nőknek hízeleg a főztjükért, egy/ nagy leves, / Hatalmas sűlt tökök és répák, hízott borjak járják olykor űltödet / körül / S te

a futkosás oly nagy lett végül és a zűrzavar: / Hogy négy vad erős lovat kellett befogni sebtiben s egy nagy / szekéren / Hajszolva felhőt, csillagot / Mi máris száguldoztunk élen völgyön át és nagy

végeláthatatlan tölcsér / Vár reá az útak végén. S amellett semmije sincs. / Hol a múltja? Egyetlen egy nap a zsákmányod dicső emberiség. / Mint lángokból az oroszlán, kikelsz, felépülsz pillanatonként

házatok előtt az őr, / Hogy rémülete meg ne lássék rajta, rémitöt kiált? / Hát ebből áll? Hogy még egy napot csensz magadnak ember, / Még egy csókot, kortyot, csillagtüzeket? És elmenekülsz véle, / mint

mi lappang, mely világ rejtőzködik? / És mért oly ismerős? / Mi voltál egykor ott? Mi volt tulajdon egy neved? A néma / mozgalom / Nem tudja, nem felel... / S hiába bámulod, leselkedel a tüzes ég alá

szőnyegen. / / V. / AZ ÚJ SZOBRÁSZHOZ! / / Hidd el: egy kovácsra már régen gondolok! / Ki magános s egy országútnál tartja műhelyét / És patkolván a sziklás hegyvidék sok zömök állatát: / Ha jő valaki

Alant sötétül a kékség s a dús domboldalt beboritja, / Melyre fehér házat, kicsikét, százat egy óriás parittya / Fekete, tar venyigék közt össze vissza szórt... / S tiszta éjjelen, mélyen a hold

vértelen messzeségei! hányszor / Leborúltam a sötétben elétek! / Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor / Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén / Mondott

így telik, / Hogy csendesűl az ember estelig / Ma már én csendesebb vagyok. Lurkó ne féld botom, / Egy öreg úr vagyok, akinek nincs neve / S ki bottal jár ugyan, de nem suhint vele. / Csak még az

S mért is ne tenném? / Sóhajra mindenkor van ok / S minek halnék meg ily korán, / Ha még egy pirkadatot láthatok? / Majd rózsaszín leszek s áradni fog / Szívemből énekem, akár a nagy vizek / S

 Egy régi költő műve: Óda a Fejedelemhez! / / Magas fejedelem! Fenkölt személyed / Nem tudja tán, míly

elragadták... / S volt úgy, hogy este lett nagy fergeteg... / A szélben vén emberek perlekedtek... / Egy részeges ajtóm elé vizelt, / S azt hajtogatta, hogy ő nagybeteg. / A halál meg akart keríteni egy

lecsukódik, / S elalszik a homályban. / / III. / A RÉSZEG KALMÁR / / A ködben két banya szidott egy részegest. / S a köd fölött lassan haladt egy szép szekér. / S vitt két bohó parasztot: egy vaskos

agg, szelíd volt, mint az ősz... / Ismertük őt: amellett bölcs, nemes és büszke fő, / S akár egy réveteg szobor, örök elmélkedő... / De épp zenitjén állt az éj is s minden, ami benne hánytorog

őt a föld. / És megitták a részeg, éji fellegek. / / IV. / EGY BÁNATOS KÍSÉRTET PANASZA / / Épp egy rigó fütyült a téli fán. / Gyönyörű volt a téli világ s én eltöprengtem éppen: / Ki égeti vaj' a

ott, a lábait veti, / A bátorságát mind mellén viszi / S az árokparton ördög ráncigál zsidót / S egy sékelt ad neki. / Oh nagypénteki részegek, dicsők, / Hogy belefeküsztök a szélbe, nők / Nem kellenek

lengedezni zúzmarák felett, vagy lenni sajátmagam / jégvirág / S pattogva, kerengőzve kivirágzani egy sötét ablakon. / Homályos udvar ez, amelyre gondolok. / Itt éltem én e lét előtt, tudom. E helyt

láttalak / S úgy nyúltál ferde poharadhoz álmatag / S úgy mosolyogtál, mint akinek fülmile / Dalol egy szebb jövőt s ő oly merész, / Hogy mindörökre várni kész, / Az álom teljesül e

A névtelen iszik / / Tégy poharat az asztal végire, / Tölts bort neki s ne nézz oda, / Egy szegény koldús érkezik a légen át, / Ki tévelygett a tengerek s hegyek felett és nem is látható

görbe tán, hogy egyre botlik, merev már s húz a sír felé? /... Ó jaj, megütöttek engemet, mint egy szegény vak állatot! /... Ó jaj, hallgass reám, a vádolóim hazugok: lelketlen némberek / mind s

III. / A RÉSZEG KALMÁR / / A ködben két banya szidott egy részegest. / S a köd fölött lassan haladt egy szép szekér. / S vitt két bohó parasztot: egy vaskos legényt, / S mellette űlt a nyájas

oh isteni jóság, / Ki a paripáknak gyors lábakat adál és szárnyat a madárnak / Segíts hát nékem is, egy sziklát adj, fölötte csillagot, / ellágyuló szivet, / Síráshoz könnyeket, multakhoz bágyadást: / Add

almákat evett / S amíg egykedvűn kártyázott egy bús lovaggal, / S fehér macskája lustán nyújtózott egy színes szőnyegen. / / V. / AZ ÚJ SZOBRÁSZHOZ! / / Hidd el: egy kovácsra már régen gondolok! / Ki

többé be ne tegye lábát! / S mint ama nagyúr, ki járt pórul a vásáron s ha jő a böjt keserve, / egy szomszédos kolostorba mén: / Úgy én is: nem tűrök látogatót! S ha ki azt akarod még világnak

fakgatsz, nem tudom, én arra sose jártam, / Ha kérdezed, én nem felelhetek. / S minden hiába van. / Egy szóval mondom: én nem ösmerem. / Oh, jaj, nem ösmerem

a duda szól az éj maga. / Mert nem kell muzsika, ott minden muzsika, megértesz engem / kandi nép? / Egy szóval mondom: hol a szív pihen / S a láz elült, a láznak vége már / S a hajnaloknak nem kell

A lányok éneke könnyű! tűnő hang az övék s vándor, / Vak csillag a reménység, mely egyre közelít, / Egy tar szikla mögül közelít és egyre növekedvén / Szétpattan fájó szíved előtt! / Nincs hát mit várni

kiről álmodék! / Egy nagy csarnok felét láttam egyszer világosan ciprusokkal, / Onnan ment egy temetési menet szótalan, imbolygó / zászlókkal legelől / S a halottat egy kis fekete kocsin hat

 Egy tesszáliai költő az Erinniszekhez / / Vaj' mit akartok tőlem, ti lányfejűek, / Oh keselyűk ti

utak, / Mi ollyanok valánk, hogy csak jövőt akartunk, semmi mást és / elfeledtük érte napjaink'... / Egy télen aztán nagy városba érkezénk, volt éppen gyertyaszentelő / S a víz mellett járt fel s alá

nevet és még egyszer fellobog élete. / S te mindeközben alszol s homlokod köríti gyenge csillogás. / Egy titokzatos élet / Ölel át s szivedbe, mint a permeteg, esőznek édes álmai, / Hogy elborítanak

utcakőre: lám Árpád talán itt térdepelt, / E bágyadt, bús kölök, szerelmet vallván versekben / Egy tréfakedvelő lotyónak, / S amott hányt cigánykereket Frigyes, a hős / S a langy Dezső emitt panaszra

gömbölyűbb a föld / S mi apró cseprő volt: felszívatik. / S egyetlen hang donog: hogy este van. / S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott, / Mert jó valék. / Mert rossz nem tudtam

És elszakadsz. / Oh mord vagyok, igen. / Mit képzel az ilyen? / Hogy jönnek nyájasabb napok, / Talán egy új tavasz? / Oh míly bolond dolog! / Vagy nem tudod, mi az? / Az élet oly pimasz / S hiába minden

ottan élt, rajzott, vagy sarjadott a tág / mezőn, / A gyűlölettől volt annak förtelmes az ereje. / S egy új világ épűlt fel így világod ellen, amíg távol volt szemem / S megdönthetetlen állt előttem, mint

előre daccal / S meghalni azután, meglátni végül is a fényt, mint aki eltévedt / És sokáig botorkált egy vak alagútban, a sötétben, / S feljutott végül a napfényre, / Gyönyörüszép hajnalidőben

szidott egy részegest. / S a köd fölött lassan haladt egy szép szekér. / S vitt két bohó parasztot: egy vaskos legényt, / S mellette űlt a nyájas holdvilága... / Kezdetben vélem akkor láthatatlanúl

Hát mindennek a levét én igyam meg? / A fák közt volt egy kupleráj, / Oda járt Berengár király. / Egy vastag kislány kell neki, / De feleségét rettegi. / S most lármát csap a kerge bak, / Emiatt volt a

én az / életemet. / Isten veled Henrik! Zsufolva fut emlékeivel / E kis világ. Oly terhes már. Egy végeláthatatlan tölcsér / Vár reá az útak végén. S amellett semmije sincs. / Hol a múltja? Egyetlen

kurjongatása messzi hallék: / S a téli fagyban elszállt pőre lelkem s most bolyong, / S meghaltam egy világos kőszobor tövében, zord országuton, / Míg a várúr drága s habos husú almákat evett / S amíg

hidege, / Kergetőznek vala, mint képek, sokszinü változatokban. / S az én nevem is, lásd: apám egy víg királytól lopta nékem. / Képzeld el a feslett kép királyt, amint a játékkártyából kilép

és mindhiába! / Elhalóban van a lelkendezés, nemsokára lehúnyt jóbarátaim! / Oly ívet futott meg... egy vonzás irányában elhajolt, de célt / nem ért soha. / Ne nevessetek rajtam. Csillag voltam