egyre

S mit vijjogtok a fülembe még mindíg, ti vicsorgók / S vad riogással kergetitek fáradt lelkemet egyre a célja felé? / S mi a célja? Sírjának barna pereme, igen az / Mert Tesszáliában barna az anyaföld

K. Havas Géza drága emlékének! / / 1 / / Változtatnod nem lehet. E világ dolgai / Csak úsznak egyre álmosan tovább. Oh rest e föld felszíne, / jól tudom. / S itt nincs oly földrengés, oly fekete

púpos vagyok én, hogy megvet minden asszony s egyik / szemem kancsalít? / Féllábam görbe tán, hogy egyre botlik, merev már s húz a sír felé? /... Ó jaj, megütöttek engemet, mint egy szegény vak állatot

megy sorom! / Egy költő vagyok én a nép közül, bús szolgád! / Ki dicsőséged zengem folyton s búsan / Egyre búsabban Tiédet és a magas Istenét! S szavam / Nem hallod meg ó jaj nekem, soha! / Ó nem hallod soha

voltam, szerencsétlen siető! / S ha nektek más nem voltam is, egy gyengéd pillantás talán, / mely egyre csak bucsúzik tőletek, / És azért símogat, hogy emlékekép elvihesse, mílyen volt az / arcotok? / S

és rajtam ütnél onnan, állj elő! / S ha sánta volnál netán: tudós púpos, aki mindig fázik, / egyre didereg... / Ülj le tehát a kályha mellé. Csend van ott. / Hamvába hull a tűz ugyis, már lobbanása

azt kérdezte: / Hol a feleségem? S vaj' itt vagyok e még, vagy már repülök? / S hogy mért átkoztatok egyre? Igen, majd ezt kérdezem ott. Tán / ti vagytok azok a lányok, / Akik oly rég számonkérik tőlem

jó! / S vidáman múlik el s nem éri vád / Az Alkotót, hogy mit művelt vele. / Az úton mendegél és egyre jobban / Hogy erről álmodik, a szíve dobban: / Ha nem üldözné többé vér szaga... / Ha szél volna, a

ősszel? / / 2 / A lányok éneke könnyű! tűnő hang az övék s vándor, / Vak csillag a reménység, mely egyre közelít, / Egy tar szikla mögül közelít és egyre növekedvén / Szétpattan fájó szíved előtt! / Nincs

az övék s vándor, / Vak csillag a reménység, mely egyre közelít, / Egy tar szikla mögül közelít és egyre növekedvén / Szétpattan fájó szíved előtt! / Nincs hát mit várni honnan s minek e huza vona, örökös

csillagzat ködképe felé. Tapintsd meg göröngyeit is, / azok is porosak, ridegek / S képzeld el: még egyre porosabb lesz minden. Mindétig szürkébb / lesz a világ, mintegy a ridegség / Elönti majd a dolgok

Tél / / Fagyos és sötét a föld. S egyre ridegebb lesz, meglásd, amint majd / lassu ütembe' fordúl / Az Orion csillagzat ködképe felé

körűl... / A fürtjeik, akár a felhők, bodrosak s tevékeny kis kezük remeg... / Csak tettek vettek egyre s papucsaik csattogása közben / Azok mellé szegődtek inkább, akik ittmaradtak, élnek még, / kik

majd jajongok e? / S a bitangságban majd, hogy elbitangolok e? / S minden tudásban kerestem egyre új tudást / S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket / S hol világos volt az ég, nagyobb világolást / S