el

volt ez, izgalmas, / végső, vad futás, / A hirhozóké, ők is, mint a zsák, úgy estek el, úgy dőltek el/ a fák alatt, / Mihelyt a lovakról leszálltak s elmondták, hogy Oidipúsznak / vége van. / Odébb a

sokszinü változatokban. / S az én nevem is, lásd: apám egy víg királytól lopta nékem. / Képzeld el a feslett kép királyt, amint a játékkártyából kilép... / Vihogni kezd előbb, majd borospalackokkal

háta, / Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, / Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el/ A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda. / Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan

Habok a köd alatt / / A folyón... uszályhajók süllyedtek el a héten, / Senki se tudja, merre, senki se tudja, mikép, / Kiváltak a ködből, majd eltűntek benne

dallamot / S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát / sötétben töltöm el, / A mélyen elrejtező, néma férfikort. / E sugallat hűvös. Mint aki csendes és veszélyes utcán

Nincs ereje a lábatoknak többé / Hogy a József körúton sétáljon. Rég meghaltatok. / És veletek halt el a Nevetés barátaim s a szív / Ezernyi íze, bája, / Hogy bugyborékolt tőletek az utca! mindig is úgy

volt. S hány büszke nép a sivatagba szállt csatázni / mint a fergeteg, / Hogy riadozva menekültek el a remeték s a puszták vadjai... / És este vége volt. / Lobogva forrsz világ és minden reggel újra

amely a fészket is süti, azt hitték, / nappal van megint... / S e madarak is elmaradtak aztán, el a rév és kontyos őre / És ott volt már a gát előttünk s lenn a szakadó vizek, a vad folyam / S hiába

S ahogy holdak és napok kerengnek, / Ne hidd, nem fáj az: közben ők merengnek, / S mosollyal múlnak el a századok... / Óh árva lélek én! E földön én elfáradok / S nincs kedvem többé keresni a kulcsot

hullat el az árnyék, / S a végtelen és nagytömegű tenger mélye pirosan tükörzik. / Hajó megy el, a szörnyen messzi partok felé lendűl, / S a nap is, lángban álló gálya megy mögötte más égtáj felé

Tekintsd az ég madarát, ki segit annak, ha sikolt? / Vedd a tölgyet, az órjást, mikor nyögve törik el a viharban, / Tekintsd a borjat, amely még szopna s a hídra viszik / És minden egyebet, ami szomorún

olyan, mint maga az Úr... / S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet, / Megvetéssel fordítom el akkor a fejem... / Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, / mint az arabs szamár

szeretnék, hogy félálom és e sárga derengés között / Úgy fusson el kis életünk is, mint a hab fut el, amelynek nyoma / vész / A köd alatt, a gomolygás alatt és vissza többé nem idézhető... / Ott

amint gyürűzve kibomlik, akár a forró füst / karikái... / S képzeld el könnyű kezét s készítsd el aranyból. / / VI. / EL INNEN, EL... / / Az édes és végtelen tengeren, / Melynek tisztasága hűs s

Kutyák / / Hajnalodik. S ki fekete kutyáiddal együtt üvöltve / Vonúltál el az ablak alatt, magad is állati rém, most végre / csendesűlsz. / Nem nézem vándorlásodat s tudom

újból cimborád vagyok? / Nem jobb volt néked vándorolni vélem? " " / " S ha mint csillag dörögnél is el az arcom előtt / S ha mint Kerubim futnál is nagy fénnyel előttem... / Nékem fegyenc volt az apám s

bátran felzendűl, / A döbbenetes sötétségű széles árnyak nőnek, / Olvadt ólom csöppecskéket hullat el az árnyék, / S a végtelen és nagytömegű tenger mélye pirosan tükörzik. / Hajó megy el, a szörnyen

a forró füst / karikái... / S képzeld el könnyű kezét s készítsd el aranyból. / / VI. / EL INNEN, EL... / / Az édes és végtelen tengeren, / Melynek tisztasága hűs s átjárja a lelket, / ( Átjárja a

kapualjat? / Ahonnan így úgy, akár a fürge halál, oly gyorsan s kecsesen / Surrantak elő s pörögtek el az éjben? / S hogy a lelkek órája is én voltam a sok között s ha sodorta / őket a szél, / Gyakran

Ünnepi káprázatokul eltikkadt szivének e tikkasztó vidéken, / Nagy művész! Rád gondolva töltöttem el az éjt s keserűn / Idéztem tétlen s busongó életemet is, amelyben nincsen erő és izzás / Színes

leglényegét, lehatol s a por is itt fenn / Mindegyre elhatalmasodik... / S menj most tovább! Képzeld el azt is, hogy már egész fagyott, / megállt, megúnta vándorlását, megmeredt, / S már itt harsog

EPILÓGUS / / Ó bocsáss meg! / Ha élnem s lélekzenem szabad, engedd megkérdenem, / Ó mért borúlt ma el dicső, szép homlokod? / Tán rám haragszol: s ó miért? / Tán nem végeztem dolgomat elég nagy

ami nincs, vagy rémlátás / csupán; / De békességgel és a gabonának dícsérete közben / Végezzétek el e kétes térségen futásotok... / E hajók sose léteztek, ti jó Urak

régen s mélyen rejtezel, úgyis még jobban elmerűlsz, / S bevonván fekete tüzeid, / Lassan fordúlsz el e vidékről

Részeg éjszaka / / A szél lengeti széleid, / Nehéz sötét. S hol felhőid osonnak el, / Egy kis csillag dereng ott s oly szelíd... / Súlyos teher e földi lét nekem. / Úgy mondják, mély

S fehér macskája lustán nyújtózott egy színes szőnyegen. / / V. / AZ ÚJ SZOBRÁSZHOZ! / / Hidd el: egy kovácsra már régen gondolok! / Ki magános s egy országútnál tartja műhelyét / És patkolván a

leselkedel a tüzes ég alá, / Hogy kit szerettél ott, már nem emlékezel. / Így élsz most egymagad. S el elcsodálkozol, ha este van. / Majd lőporos táskádból estebédedet / Előszeded... S a hatalmas, nagy

s ezért, ki szobrászi kalapácsért, / régi kovács, / A pőrölyöd sutba vetetted: a kedvemért felejtsd el ez egyszer / busongó világodat s készíts / Tréfás csoportokat inkább, tar kedvemhez ami illőbb

s álmának minden melegével / Megjelenik reggel s ittasan bámúlja világod: / Kérlek Venusz, küldd el ez egyszer galambjaid arrafelé... / Csattogva fénylő, szép nyaka mellett: ők / Súgják meg neki

forog, avagy a rohanó / szélvihar / Lökéseiben csapdos, szárazon kopog és megver... / S képzeld el ezután, hogy itt jártam én, vedd szívem melegét, / Vedd, hogy itt voltam egykor, énekeltem s míly

mint az arabs szamár, / Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, / Úgy indultam el én is egykor biztos útamon. / És nem az öröm útját választottam én sem, ám a kopár sivatagét, / Hol

pihenteti, ója, / Csendet akar most már az öreg óra. / Únja ő már figyelni az időket! / Múljanak el felette

éppen, révbe ért a lélek s itt ott tengve lengve / Boldogan tanyázott s ím' az idő nyomtalan múlt el felette, / mint a fellegek, de jaj a látomás, / Nehéz a látomás, fullasztó mély a hang és zord az

Tört szívvel, melyből fájdalom csordúl, / Lejti táncát a szél s közben búskomor... / Felhők szállnak el felette zordúl / S már az alkony éjszakába fordúl. / S a barna hegyről rég lejött a nyáj / ( Mint

visszasüllyedjen a ködbe, / melyből származott / E nemes szép alakzat... Rossz idők futottak el feletted / Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak, / Megbolygatták hitedet, az

van lángod: / Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv / a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is. / Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, / melyből

szegény? / S mi őt dorgálja, feddi? S vak erők / Vonúlnak itt, mint órjás látomások? / S lobbannak el? Hisz úgyis téli álom már nekem e földi lét, / Amelyből felriadok olykor s mint a fák, / Az ég felé

s voltam átkozott, akit az emberszív / kivet... / Taníts meg rá, hogy újra áldjalak / S feledjem el, hogy nem találtalak... / Oh add, hogy elfeledjem ezt az életet

lásd: tajtékos szájjal mégis / visszahőkölök, / Irtózva küzködöm, hátrálva vívok s vívódva menekűlök el, / Holott nincs oly barlang e világon, ahol megbújva elalélva, de / végre pihennék! / Most itt

akár a forró füst / karikái... / S képzeld el könnyű kezét s készítsd el aranyból. / / VI. / EL INNEN, EL... / / Az édes és végtelen tengeren, / Melynek tisztasága hűs s átjárja a lelket

felhő, / Oh kóbor vénség, mord öregség, nem lett benne részetek, / De mint a forgószél, úgy zúgtatok el innen sebtiben. / Áldott fiúk, hol ténferegtek, huncutok? / Mely alagútba bújtatok előlem hűtlenűl

az ének... / Lásd: hol csattogó harc hangja dúl: / E föld világon nem szivesen élek. / Itt múlnak el, itt repülnek az évek / És fellázadnod, sírnod oly nehéz, / Oly gyorsan zátonyra fut az ész / S a

Cantus firmus / / Mindennek el kell múlni / elébed járúl Jézus / fejet hajt aztán elmegy / élő parázs a talpán / némaság űl a

álmában beszél... / És nincs vigasz, oh rég tudom. Mert mindennek, mi él, / A sorsa meg van írva, el kell múlnia. / Oh hol vagytok hát, kik szerettetek? / Mert elmennék, de nincs hova... / Vagy hol van

kűzdelemre... / Fanyar volt sorsom íze, mint az álomé / S a gondolatom mind: halálomé. / Nem hagytam el kemencém, bárki jött is, / Csak épp letettem forró eszközöm, / Az emberekhez nem volt már közöm

régen hordja már szivében a halált, / Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga / S ki birót ment el keresni, de nem talált

E vértelen félálmokat. / E gazok azt szeretnék, hogy félálom és e sárga derengés között / Úgy fusson el kis életünk is, mint a hab fut el, amelynek nyoma / vész / A köd alatt, a gomolygás alatt és vissza

szemét / S éjszín haját, amint gyürűzve kibomlik, akár a forró füst / karikái... / S képzeld el könnyű kezét s készítsd el aranyból. / / VI. / EL INNEN, EL... / / Az édes és végtelen tengeren

itt és ott... megértitek? Szeszélyes voltam, / illanó / S ha elfáradtam, kis körömben bárhol bujtam el, lappangtam / titkosan. / Több rejtély volt a lét nekem s több édesség: oly jó volt álom / mélye

kutyafejeikkel: ) / Ámde a halott is halkan sírt, / Szelíd volt: átengedte magát egészen, vigyék el már, vigyék el! / ( Még nem ébredt fel másik életére s lelke, mint a csecsemőké, / derengett

Az Orion csillagzat ködképe felé. Tapintsd meg göröngyeit is, / azok is porosak, ridegek / S képzeld el: még egyre porosabb lesz minden. Mindétig szürkébb / lesz a világ, mintegy a ridegség / Elönti majd

Ámde a halott is halkan sírt, / Szelíd volt: átengedte magát egészen, vigyék el már, vigyék el! / ( Még nem ébredt fel másik életére s lelke, mint a csecsemőké, / derengett. ) / Vegyék őt át a

és zöld árnyékaid, / Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el / A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda. / Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán / Akiről álmodék

is állati rém, most végre / csendesűlsz. / Nem nézem vándorlásodat s tudom, / Nagy ívben fordúlsz el, mégy innen arrafelé, hol egy kétesen / szürke világ / Fekete ködeiből lép majd elő a nap. / De

Nehéz szemehéjját érintsd meg s árnyak közt bolygó utait / Áldd meg!... Símogasd a fejünk, ó ringass el, / Mig az éj köd vára leomlott

És semmivé lett drága életem. /* / Ha meggondolom, mindez tévedés: / Vaj' Szent Ferenc mit ért el nálatok / Hogy volt az állatokhoz jó? / Hisz tovább szenvednek az állatok! / Mivel garázda vagy s mi

hát elment persze, csend lett végül is e vidéken. / De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy / másik, még nagyobb figyelem... / S a feje körül tompa derengés

is, / Csak épp letettem forró eszközöm, / Az emberekhez nem volt már közöm... / Csak azt vigyáztam, el ne fogyjon kis borom / S evégből olykor kiszóltam az ablakomon... / Szemben egy korcsma volt... S

földre ejted fátyladat / S szemed sötét, talán már mást szeretsz... / S már térdepelnék is, hogy el ne hagyj... / Eszméletem fénylő halála vagy! / / IV. / SZÜRETELŐK DALA / / A bús bölcselemnek vége

bár pacsírtaként szökellne fel melléből s ki az / égmezőkre s ott esengne mindhalálig: / Semmit el nem érhet nálad, ásitasz... Mindez mivégre van? / Vagy én sem értem már az életet? Minek van hangom

zúgjon, / Se lássak, se halljak. Csupa vadság legyen a szívem, mint a / vadászé, / Ki ölni megy el, nem fél, nem tekinti fenn a Teremtőt, / Nem lesi arcát, borus e s hogy mint itél, mikor kirepül

bontják / Hűs, tiszta, örök ágyam tiszta angyalok? / Vagy mért, hogy ebszájjal magamtól mindenkit el nem / marhatok

Uram... / Hol is Veled beszéltem a csendben, ki vagy a Jóság! / Ők tobzódtak a völgyek alján. El nem mondhatom, hogy ott / mi volt. / Magának hamisságból épített fel várakat a nép, / De még az inge

Ezüsthabos aranyszövetbe' járnak s kebleikre / Tűzszinű virágot tűznek estelente. Mérges kútból / El nem tagadhatom: irígy bánatból kelt e sok panasz! / Ámde az én derekam is Isten remekműve asszonyok

üres reményekért? A létező világ / mit érhet már neki? / Játékon nyerte mindenét s azt játszva dobja el. / Oh igen, ők azok, kik szemébe röhögnek a vénasszonynak is, / Ki köztük kosarával reggelente jár

gondolaton s több komolyabb dolgokon foglalkozva / tünődik! / S szájára teszi ujját: hadd bánjon el ővéle az enyészet! / Mindez tetszésemre van. De lásd: tajtékos szájjal mégis / visszahőkölök

légy kegyetlen: / Használd homlokomat zsámolyodúl, tobzódj a királyi díszen / S ne félj, nem töröd el reszkető, ájuldozó, érzékenyke szívem / Nemes porcellánját

önté... / Ó boldog az, ki nyomorára gondol s válik az ajka komollyá / S komoly sóhajjal alszik el s a bús halál maszkját felölté! / Ó jöszte édes hajnal, magasság édes tükre! / S te roppant csöndes

A könnyben termő burjánnal talán? / Csak árnyak vannak itt is, semmi más... / S oh mély homály föd el/ S a karjaival itt is átölel / Az elmulás

esőznek édes álmai, / Hogy elborítanak, benned s körűled jár az álom végeláthatatlanúl, / hanyatlasz el, / S amellett mosolyogsz, akár a boldogok. Hát jól esik a kűzdelmet / feladnod álmodó? / S az éj

békaporonty űl és nem szól, csendbe' van, ) / És lappangnak az árnyak is, bár minden árnyban olvad el/ S az árnyak járnak jó helyen és puha talpakon, / Akár az óriás macskák. Hej, micsoda tánc foroghat

Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, / De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el? / S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom e? / S a szomjuságtól majd jajongok e? / S a

tehát a reszkető láng bíborába még kevés, nehéz / olajt, / Hadd csapjon fel magasra s lobbanva égjen el s hirdesse kínjaid / Mi Urunk előtt, ki bús felhők mögül halál képében ránk leselkedik / És nézi

mit tanultam én, / Hogy mit szenvedtem és mit láttam én? / Ó mért is szólok hát s mért nem némulok el? / S mért hirdetem egy élten át örök fájdalmamat / S hogy szenvedéseteknek őse én valék! / S mért

dolgok lelke szol. / Oh voníts nagy világ! / S vonítvá fusson majd veled a gondolat s oszoljon el. / S mi ostoroz, elhamvadsz abban s ott a napba dőlve, nagy sereg, / Amely kiállta

Mely sápadtabb, mert nincs vérrel tele... / Mi eltünik s nem mondta: élni jó! / S vidáman múlik el s nem éri vád / Az Alkotót, hogy mit művelt vele. / Az úton mendegél és egyre jobban / Hogy erről

hogy egy ember élt itt? / S vajjon elbolyong e jajszavam a századok rengetegében s nem / hal e el? / S vajjon tovább hullámzik e a századok fekete tengerében, / Ha majd oly gyengén lejt is egykoron

zászlókkal legelől / S a halottat egy kis fekete kocsin hat fehérbe burkolt, néma / Lélek kísérte el s velök én is fogvacogva, reszketőn, / ( Szólítani, leplöket felfedni nem merém, mert tudtam, hogy

olyan volt életem. / Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét... / Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság, / E hegyén hátán bennem tornyosuló összevisszaság most / nyugalomra

akár a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát... / S bizony már ehhez vén valék Uram. / S így törtem hát el szegény kőtábláidat / S ígéretednek földjét is majd így nem láthatom

mert vad futás volt ez, izgalmas, / végső, vad futás, / A hirhozóké, ők is, mint a zsák, úgy estek el, úgy dőltek el / a fák alatt, / Mihelyt a lovakról leszálltak s elmondták, hogy Oidipúsznak / vége

az íly halásztól, aki fenhéjázó s önnön / halálával is cicáz / S az életét is hányszor veszti el üres reményekért? A létező világ / mit érhet már neki? / Játékon nyerte mindenét s azt játszva dobja

felel?... / Jobb nem beszélni, erről is hallgatni kell... /... Sok ember örök fájdalomban süllyed el!! / / VI. / KÉRÉS A HATALMASOKHOZ: EPILÓGUS / / Ó bocsáss meg! / Ha élnem s lélekzenem szabad

ott, hol domborúl a Csendes Óceán / S mint órjás cet csillog a tenger háta, / Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, / Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el / A föld a semmiség

Minden köve egy év. / Szivének húnyó, bús heve / Még néha lobban s egy barát neve / Ilyenkor lobban el zsarátnokán. / Nem tudja ő, hogy merre tart / S nem emlékezik: mit akart / S nem kérdi többé, hol