elé

Földnek fekete göröngye felszállottam / Mélységes éjszakámból sáppadt arccal, fel a nap elé, a fény alá... / S himnuszaimat zengettem feléd! és harsogtam / S rajtad feledtem szomoru szemeimet

csöndesség volt és nehéz sötét eső után, / S egyszerre, mint az átkozottak látomása, / Úgy került elé az Alpesek mögűl / S a békességet menten felkavarta s boros lelkünket, mely rég / pihent: / Az órjás

mért is tünődnöd / e bánaton, / Hogy mely városból kelt fel ez a köd megint, vonúlni minden / fény elé/ De szóljatok is igazán! mely átok leng az ember életén? / Kamrám sarkában tán az ördög űl

O et praesidium et dulce decus meum. / / Párfogóm ím' szörnyű hálától görnyedten / Hajolok le lábaid elé és esdekelve kérlek: / Töröld cipőd sarát fenkölt homlokomhoz! / Hisz néked köszönöm én, hogy vagyok

Tavaszi dal, vándordal / / Tavaszi szél fújja már a varga kötényét, / Ki görbe utcában, kicsi boltja elé/ Kiűlt, kirakta műhelyét is és alkonyi órán / Lámpafénnyel a sötétet melegíti. / Hej, szeszélyes

gyors felhőt aranyoz szűz, hajnali fény, / Karcsú, égi leány zöld fátylat vont szép, lángoló arca elé: / Lenge e hölgy és átlátszó, mint üvegkehely sárga bora / S mint szőlőfürt, oly áttetsző, szép

merűlve, ősz haját / verte a szél is / S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé. / S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek / a dombok / S az ötéves kos is

De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben / Kibonthatja gyümölcsét e nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt. / Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel, / Borúlatodra

úgy, hogy este lett nagy fergeteg... / A szélben vén emberek perlekedtek... / Egy részeges ajtóm elé vizelt, / S azt hajtogatta, hogy ő nagybeteg. / A halál meg akart keríteni egy kis lovat / S űzőbe

s boldog. Jószivü szellem, / Idegen szellem közeleg s tengerzöld / Szőlőfürtöt tart bús arca elé. / Zöld, hideg almákat hoz s ő is eszik. / Holtan fekszik a lélek s könnyei dideregve peregnek. / ó