| [Füst Milán - Egy egyiptomi sírkövön] |
át az örvény feketeségén / S szellemszemekkel látja társát ott alant, / Amint az lágy mohára hajtja elfáradt fejét / S gyengéden úgy öleli elfáradt szivéhez / Egyetlen kincsét: az örök éjszakát |
| [Füst Milán - Álom az ifjúságról] |
szemeimre szállna rá a nap, a látás is megédesűl / Hogy csupa báj és fény borítja tőle, illeti / Elfáradt lelkemet s a gyötrő hév is szinte felmagasztosúl, / A gyötrő hév bizony! Óh emberek! / Ti nem |
| [Füst Milán - Az igaz bíróhoz] |
és nem várok s ki / megszólít, megvetem... / De szilárdan s szépen állani akarok s élni, mint az elfáradt/ oszloptartó leányok, / Szeretni, kit eddig megláttam, derék ha volt és menni / mind előre daccal |
| [Füst Milán - Egy egyiptomi sírkövön] |
látja társát ott alant, / Amint az lágy mohára hajtja elfáradt fejét / S gyengéden úgy öleli elfáradt szivéhez / Egyetlen kincsét: az örök éjszakát |
| [Füst Milán - Barokk elégia - Búcsú mesterségemtől] |
a sikoltás és sok a kurjogatás is, / Mert én voltam az évszázadok őre, de megúntam... / Hirdesd: / Elfáradt szivét ezentúl pihenteti, ója, / Csendet akar most már az öreg óra. / Únja ő már figyelni az időket |