[Füst Milán - Óda egy elképzelt művészhez] |
a magasba, / A fény örök központja felé kiemeltél, hogy mindenki elámúlt... / S a sok, sok ember, ( aki nem láthatja másikát, lévén feketén / összetömörűlve a szinten, ) / Mind ujjongva dícsérte |
[Füst Milán - Részeg éjszaka] |
De nem lehet, aludni nem tudok. / S a lelkem gőgjén nem változtatok. / Oh némely ember alszik zsákokon, / Befal, ledől s horkolván sose lát / Bozontos mellű éjszakát. / Mint tófenéken |
[Füst Milán - Levél Kanadából] |
ott, úgy mondják, ha forrás szaga üti / orrát... / S ha jő a tél, / Hogy hó porában hengergőzik ember, állat... / Mifelénk azonban minden szomorú. S mégis, ha meghalok, / Annyi gyengeségem akkor mint |
[Füst Milán - Örökélet] |
Örökre társad, síri mécsed... / S jaj, bús szerelmed vagy magad... / És életed örök magánya... / Ember, bűnös, bús kalandor, / Eltünődtem sorsodon: / Menekűlsz baráti körbe, / Elbujsz dús asszonyi ölbe |
[Füst Milán - Álom az ifjúságról] |
És aki bandukol, félénken néz oda, / Hát ilyen voltam én. Az élet így telik, / Hogy csendesűl az ember estelig / Ma már én csendesebb vagyok. Lurkó ne féld botom, / Egy öreg úr vagyok, akinek nincs neve |
[Füst Milán - Gyertyafénynél] |
kelt fel ez a köd megint, vonúlni minden / fény elé / De szóljatok is igazán! mely átok leng az ember életén? / Kamrám sarkában tán az ördög űl? / Különben honnan ez a vad hühó, e halelúja, mely a jó |
[Füst Milán - Egy egyiptomi sírkövön] |
még meddig kiáltok én? / S vajjon kinek kiáltok én? / S meghallják e vaj' a századok, hogy egy ember élt itt? / S vajjon elbolyong e jajszavam a századok rengetegében s nem / hal e el? / S vajjon |
[Füst Milán - Gúnydal Pergolára] |
mélyét semmi utazó, / Ott míly veszélyben vagy, nincs arra szó! / Ki tudja, megjössz e majd onnan ember? / Haj din, haj dán. / Így mulattunk mi hajdanán. / Az édeságyú vágyú Pergola / Úgy csókol téged |
[Füst Milán - Oh holdözön] |
Oh holdözön! / / A hídon batyuval megy át egy ember, / Ki bejárta Dániát... / Az úton vénasszony fut át / És némán járkál egy komondor. / S ki titkot |
[Füst Milán - Cantus firmus] |
és nincsen társa / dühöng és nincs ki lássa / százszor is megfiadzik / magát emészti falja / vak ember lesz a végén / sírna de nincs ki hallja |
[Füst Milán - Levél a rémületről] |
rémülete meg ne lássék rajta, rémitöt kiált? / Hát ebből áll? Hogy még egy napot csensz magadnak ember, / Még egy csókot, kortyot, csillagtüzeket? És elmenekülsz véle, / mint a tolvajok |
[Füst Milán - Epilógus - O beata solitudo] |
Epilógus: O beata solitudo! / O sola beatitudo! / Szózat egy igaz művészhez / / Sokféle az ember, ó költőm, van fenséges is gyengéden élvező, / S van olyan, ki létét egy másikkal úgy olvasztja |
[Füst Milán - Objektív kórus] |
néma tekintete jajszavamra mit felel?... / Jobb nem beszélni, erről is hallgatni kell... /... Sok ember örök fájdalomban süllyed el!! / / VI. / KÉRÉS A HATALMASOKHOZ: EPILÓGUS / / Ó bocsáss meg! / Ha |
[Füst Milán - Emlékezetül] |
merengve / S oly hosszan néz utánatok? / Ki az, ki sír és sír utánatok? Megmondhatom: elaggott ember ő, / A szíve fáradt már s borospohárt is már csak reszketőn emel, / De emlékezni tud. Vegyétek ezt |
[Füst Milán - KAJETÁN BESZÉDE A KIRÁLYHOZ] |
hízelegtünk, / Téboly volt e lét nekünk! És mit sem érő lomha gaz, / Amely burjánzik: annyi volt az ember s minden cselekménye, / fényes napja, ám az éj / S a hold bizony megejtett mákonyával s fenn a |
[Füst Milán - Levél az ifjúságról] |
mind e tűz? Az éj határtalan! / S mint kiket furcsa ihlet szentelt szenvedélye űz: / Köztünk sok ember sírt, sok már halála napját emlegette / S némelyik szivéhez tartá már a pisztolyát: / Oh ifjuság |