ez

[Füst Milán - Copperfield Dávidhoz]
időben: gúny és / magány: e kettő volt örökrészem e földön! / Idegen vagyok én itt, idegen nékem ez a Föld s idegen minden / népe! / A felhőket kergetem én s az úgy van jól! de emberfia hozzám / többé
[Füst Milán - Szellemek utcája]
napsütés: aranyrózsáidat... / Mi mindent szerettem, már nem tudom. / Boldog forróság volt nékem ez a földi tüz, / Átjárt, hogy megvacogtatott, borzongtam tőle s jeges éjszakát / Képzeltem hozzá... S
[Füst Milán - Gyertyafénynél]
nincs ilyen a széles ég alatt. S most mért is tünődnöd / e bánaton, / Hogy mely városból kelt fel ez a köd megint, vonúlni minden / fény elé / De szóljatok is igazán! mely átok leng az ember életén
[Füst Milán - Habok a köd alatt]
ők hegyes kis csónakjaikon és figyelték a folyót, oh / jól ismerem őket! / Kétes derengés nékik ez a lét, a teljes valóságot ők csak nevetik... / De mit is várhatunk az íly halásztól, aki fenhéjázó s
[Füst Milán - Este van]
mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem. / Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét... / Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság, / E hegyén hátán bennem tornyosuló
[Füst Milán - Gyertyafénynél]
tanuság szavaimnál, mondják meg e gyengédek / s hallgatagok, / Mondják meg eskü alatt: mi emlékük ez a lét? Lásd, fekve / tünődik / S félénken hallgat valahány: az életet ő már feledé. / Holt királyfit
[Füst Milán - A mélyen alvó]
Mosolyogsz... s tán vissza se jönnél? Megóvom fénykoszorúd / S dédelgetem álmod. Oh tünékeny ez a lét s nincs benne semmi / maradandó! / Hisz úgy látlak máris ködön át, mely a fájdalomé, hogy
[Füst Milán - Óda egy elképzelt művészhez]
vetíteni, csupán feketéket s éjjel! / Sáppadtabb fény ez, betegebb, mint a holdé, nem vetekszik ez a / nappal, / Oly holdé, milyet álmodtam egyszer, hogy volna végtelen messzi, / Volna csupán akkora
[Füst Milán - Ha csontjaimat meg kelletik adni]
Teremtőt, / Nem lesi arcát, borus e s hogy mint itél, mikor kirepül majd / ama golyó? / De így szól: ez a rend! Meg kell hoznom az áldozatot, meg kell / halnom, / Ki voltam éhes, mint a kigyók, / Lusta
[Füst Milán - A magyarokhoz]
hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben / Kibonthatja gyümölcsét e nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt. / Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel, / Borúlatodra majdan rátekint
[Füst Milán - A holdhoz]
a másikat / a varrónőt, lásd, megtagadom... / Édesanyám a hold... nálad születtem én, létem titka ez: a te / öledből, / Te dajkáltál éngem... s innen a fekete fény, mely szivemből / szüntelen árad
[Füst Milán - Gyertyafénynél]
is igazán! mely átok leng az ember életén? / Kamrám sarkában tán az ördög űl? / Különben honnan ez a vad hühó, e halelúja, mely a jó bukásán / mindíg hallatik? / S ezt mind felmérni? oh mivégre mind
[Füst Milán - Köd előttem, köd utánam]
lenni sajátmagam / jégvirág / S pattogva, kerengőzve kivirágzani egy sötét ablakon. / Homályos udvar ez, amelyre gondolok. / Itt éltem én e lét előtt, tudom. E helyt rejtőzött álmatag' / Függőleges és
[Füst Milán - Levél Kanadából]
s tán ott nevetni tudok / Ó, jöjj már, légy itt, boldogabb vigasság s bár elmúlna már / tőlem ez az élet / S e világ is: mint a csillagképek rendje, vajha lassan elfordulna / szememtől... / És
[Füst Milán - Kántorböjt]
Kántorböjt / / Uram, ez az éved is de furcsa! / Úgy látszik, rosszul bőjtölünk. Az évszakok / Zordak: a nap, a hold s a
[Füst Milán - Egy tesszáliai költő az Erinniszekhez]
némi nyugtot az öregnek, / Ha már mindenki neveti, mert négykézláb mászik a bortól, / Én vagyok ez az öreg, mondom, én vagyok, igen. / S mit vijjogtok a fülembe még mindíg, ti vicsorgók / S vad
[Füst Milán - A völgyben]
szomjuhoztam itt. / Az egek tőgyét meg nem szoptam én / S hol békesség csorran a hegy alatt, / Ez áldott völgyet én nem ismerem. / Hol zöld levélen űl az elmúlás / ( Mint holmi békaporonty űl és nem
[Füst Milán - Óda egy elképzelt művészhez]
amelyben nincsen erő és izzás / Színes képeket vetíteni, csupán feketéket s éjjel! / Sáppadtabb fény ez, betegebb, mint a holdé, nem vetekszik ez a / nappal, / Oly holdé, milyet álmodtam egyszer, hogy
[Füst Milán - A magyarokhoz]
vad vízi szörnyek / ették virágaid, majd a vad burjánzás / Mindent ellepett utána, oly termés volt ez e térségeken emberek! / Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie... / De légy türelmes
[Füst Milán - Őszi sötétség]
ezért, ki szobrászi kalapácsért, / régi kovács, / A pőrölyöd sutba vetetted: a kedvemért felejtsd el ez egyszer / busongó világodat s készíts / Tréfás csoportokat inkább, tar kedvemhez ami illőbb
[Füst Milán - Oh latin szerelem]
s álmának minden melegével / Megjelenik reggel s ittasan bámúlja világod: / Kérlek Venusz, küldd el ez egyszer galambjaid arrafelé... / Csattogva fénylő, szép nyaka mellett: ők / Súgják meg neki titkom
[Füst Milán - Gyertyafénynél]
Jaj, húsz éve lesz bizony, / Hogy elapadt torkában az ének, oh hadd panaszlom, / fáj ez emberek! / Ez egyszer hadd beszélek erről is! elszántam rá magam / kimondom hát, hogy fáj nekem / E bús kis
[Füst Milán - A mélyen alvó]
forog, / Mert érzi, hogy közeleg a hajnal. / S mi sötétbe' tenyészik, most pendűlve feléled / S ez egyszer még elmélyül az éj is. Sok holdi poronty / Ilyenkor nyeri létét s a hold alá szalad
[Füst Milán - Objektív kórus]
már mindegyik napom?! / Bársonykalapba' lépdelek, tollam fülem mögött / S az ajkamon önhitt mosoly, ez egyszer végre megnézem a / tornyokat, / Miket nem láttam eddig... minek építették s nyújtózkodnak
[Füst Milán - Gyertyafénynél]
tette gondja. / Jaj, húsz éve lesz bizony, / Hogy elapadt torkában az ének, oh hadd panaszlom, / fáj ez emberek! / Ez egyszer hadd beszélek erről is! elszántam rá magam / kimondom hát, hogy fáj nekem / E
[Füst Milán - Objektív kórus]
vagy! / / IV. / SZÜRETELŐK DALA / / A bús bölcselemnek vége: a bús részleteket élem... / S hogy ez érdes világon símán és szabály szerint / Nem engedelmes emberkéznek titkos őserő: rég jól tudom. / S
[Füst Milán - Levél Oidipúsz haláláról]
Fekete lett a domboldal és lombjai, döglött lovak / Hevertek rajta szanaszét... mert vad futás volt ez, izgalmas, / végső, vad futás, / A hirhozóké, ők is, mint a zsák, úgy estek el, úgy dőltek el / a
[Füst Milán - Este van]
ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán / Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik. / Igy lesz e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz
[Füst Milán - Motetta]
a keserüségtől, / Csak a veszett kutya lehet az én rokonom / S az árok széle ékes, szép honom, / Ez lesz a vége látom. / Oh nincs e földön egy barátom... / S mi sistereg és csikorog, / Mi hempereg és
[Füst Milán - Barátaimhoz]
s most a rideg sírba küldesz, elviselhetetlen / Éjszakáim bús engeszteléseűl. / Nem szemrehányás ez! Mert nincs az én szívemben semmi már, / Mi igazam keresné. Lelkendezés voltam, mondhatatlan
[Füst Milán - Álom az ifjúságról]
nem adom. / Hogy adnám? Óh nem adhatom. Az még enyém. / A régi lázról álmodom. Vegyétek ezt: ez mindenem. / A régi hév, a régi gyötrelem. / Szememre száll a tűz, napfényben áll a tér / És látom
[Füst Milán - Levél az ifjúságról]
halványúlt a hold / S az ének íme elhangzott és vége volt. / A polgármester! kiáltottam én, de már ez nem is kellett, / Megállt a had magától is az öreg férfi mellett... / ( A nagy ének után fülünkbe
[Füst Milán - Kutyák]
remeték s a puszták vadjai... / És este vége volt. / Lobogva forrsz világ és minden reggel újra. Oh ez nem panasz. / De mégis nem tanúlsz? A csillogó szerszámot felveszed? / Mikor lesz már, hogy, mint a
[Füst Milán - Levél Oidipúsz haláláról]
És várt. Hogy mint a szomjas állat, amely forrást lel, igyam / a szeme fényiből. / A kárhozat volt ez, oh Oidipúsz király! Míg átkozódtunk, / átkoztuk a kéjt s letéptük volna férfidíszeink... / Épp
[Füst Milán - KAJETÁN BESZÉDE A KIRÁLYHOZ]
KAJETÁN BESZÉDE A KIRÁLYHOZ / / Felség, aggok vagyunk, mint látható, a nevem Kajetán s ez régi / társam és barátom, Bohemund... / S mindketten, lantosok, Arméniából származánk, hol kopár
[Füst Milán - Szellemek utcája]
fáklya tüze ontaná / vad lángjait / A semminek... mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez! / S még néhány lépés benne s nemsokára vékonypénzű leszel / magad is / És régi, kipróbált szived
[Füst Milán - Őszi sötétség]
Ej, ej, te selyma, adj e híradásért némi pénzt, / Avagy szagolj meg engemet, ha jó az orrod! " / Ez volt bucsúja. És beszítta őt a föld. / És megitták a részeg, éji fellegek. / / IV. / EGY BÁNATOS
[Füst Milán - KAJETÁN BESZÉDE A KIRÁLYHOZ]
és kövér... / S e messzi világnak oly sok szokása más, a nép ott halkszavú / és búskomoly, / Ez volt hazánk. / De mért is szólni minderről, hisz vége van. / Bizony, hogy szegény lelkünk elszakadt


Boda István Károly & Porkoláb Judit, 2011.