| [Füst Milán - Epilógus - O beata solitudo] |
a víz iránti nagy szeretettől: / Nékem kín a szépség s fáj minden szeretet, titkomról sose / szóltam ezért, / Csak, mint a régi pap, ki állig gombolkozva s ünnepélyesen, / Dühvel ordítva rázza ökleit, hogy |
| [Füst Milán - Epilógus - O beata solitudo] |
hadonásztam képtelen kinomban s kettős fájdalommal, / hogy szivem szerínt már sohse szólhatok: / Ezért is régen elhatároztam, magamba szállanom s hogy végkép' / Elhagyom barátaim, szerelmem is s kezembe |
| [Füst Milán - Őszi sötétség] |
veretek egy hárfát, / Mert megvolt bennem a vágy, hogy muzsikát tanúljak, / De ennek vége már... s ezért, ki szobrászi kalapácsért, / régi kovács, / A pőrölyöd sutba vetetted: a kedvemért felejtsd el ez |
| [Füst Milán - Gyertyafénynél] |
rá magam / kimondom hát, hogy fáj nekem / E bús kis öregasszony dolga, úgy bizony. S vigasztalást ezért/ most hol lelek? / Mert nincs és nincs sehol s a lányok énekében sem, ezt érzem én. / Oh társaim |
| [Füst Milán - A holdhoz] |
mely szivemből / szüntelen árad, / Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, sugárkévéim éjszaka / Ezért oly feketék. S ti kik annyiszor meggyötörtetek engem / S kiállhatatlan fajtát s más ily becsmérlést |