ezt

Jaj nekem! Hogy Perzsiába megyek, avagy másüvé, messzi / vidékre, / S reggel elhagyom ezt a gonosz, kegyetlen várost, ahol annyit / szenvedék: / Ilyet álmodtam e ködös, őszi éjszakán... De

csókot, kortyot, csillagtüzeket? És elmenekülsz véle, / mint a tolvajok? / Szabályosabbnak hittem ezt a létet eddig. Ma már megvetem. / Sietni kell? És félni? emberek! Nem nézhetem a holdat / lassan is

Intelem az aggastyánhoz / / Lám ezt a pírt a nap csókolta rá / S az éj ölelte könnyű termetét / Táncokra őt a szél tanítja és a rét

Taníts meg rá, hogy újra áldjalak / S feledjem el, hogy nem találtalak... / Oh add, hogy elfeledjem ezt az életet

bűn s erény, / Mert a Teremtés ős álmába öltözött, / Hol mindent elborít az ősi köd... / Hogy ezt az öröklétet mint tűröd

küszöb ellenünk... / Felbokrosodtak még a falak is... az emberszív gyakran kemény, ha / szólitod, / Ezt bezzeg megtanúltuk akkor vándorok. Továbbá: mivel / mulattassalak? / Gazdák mi nem voltunk sosem

ember ő, / A szíve fáradt már s borospohárt is már csak reszketőn emel, / De emlékezni tud. Vegyétek ezt: egy hajnalon / Itt ácsorogtunk épp, kivert kutyák, meddő vitában / S feljött a nap, kongott a

mert vizet a matróz... s hogy még / koppant is a vödör / És megcsörrent a lánc is, így állítja ezt egynéhány jó tanú. / S hogy lenn a víz sárgán lapúlt, sunyított és figyelt, / Hogy alattomosan

az álmaimat nem adom. / Hogy adnám? Óh nem adhatom. Az még enyém. / A régi lázról álmodom. Vegyétek ezt: ez mindenem. / A régi hév, a régi gyötrelem. / Szememre száll a tűz, napfényben áll a tér / És

bizony. S vigasztalást ezért / most hol lelek? / Mert nincs és nincs sehol s a lányok énekében sem, ezt érzem én. / Oh társaim, / Ti bús anyáknak gyermekei valahányan, szóljatok hát: / nem úgy igaz e

téli hajnalon riadva száll tova / S a táj, szegény, eszmélni kezd / Holott pihenne még és nem akarja ezt/ És aki bandukol, félénken néz oda, / Hát ilyen voltam én. Az élet így telik, / Hogy csendesűl az

a feleségem? S vaj' itt vagyok e még, vagy már repülök? / S hogy mért átkoztatok egyre? Igen, majd ezt kérdezem ott. Tán / ti vagytok azok a lányok, / Akik oly rég számonkérik tőlem elmulasztott, bús

erőknek rossz hatalmát sínyli itt alant / S a törvények rútabb, másik felét most éli át! / Tudjátok ezt meg élők / E domb felett kik fenn megálltok! / S hogy bár itt mélyen rejtezem, pudvás és korcsosúlt

az ördög űl? / Különben honnan ez a vad hühó, e halelúja, mely a jó bukásán / mindíg hallatik? / S ezt mind felmérni? oh mivégre mind e forró kín s e szótalan / És vad acsarkodásaink az alkonyatok alján

Álom az ifjúságról / / Fogja lámpását s az arcomba világít... ( oh jól tudom, hogy ezt/ teszi, / Mert mindent tudok én, ha alszom is. ) / S akárha szemeimre szállna rá a nap, a látás is