fáj

sötét... / Szépség már nem való neked. A hant alá / Ne menj nehéz bucsúval. Abba' nem hiszek, / Hogy fáj a távozás, ha szomja nincs, / Mondd azt: örömmel jöttem, / Az Áron hegye van mögöttem, / Hol

örök! / Ott fenn öröktől tündököl a Törvény / S ahogy holdak és napok kerengnek, / Ne hidd, nem fáj az: közben ők merengnek, / S mosollyal múlnak el a századok... / Óh árva lélek én! E földön én

hiszed, / Hogy haragodtól megtorpan majd kinn a bűn, akár a vad folyók? / És mégis, mégis, látjátok, fáj ám az embernek az anyja éneke. / Hogy értem őszült meg, tudom, mert aggá tette gondja. / Jaj, húsz

tette gondja. / Jaj, húsz éve lesz bizony, / Hogy elapadt torkában az ének, oh hadd panaszlom, / fáj ez emberek! / Ez egyszer hadd beszélek erről is! elszántam rá magam / kimondom hát, hogy fáj nekem

megolvadt / S ellágyulva omlott le a tóba a víz iránti nagy szeretettől: / Nékem kín a szépség s fáj minden szeretet, titkomról sose / szóltam ezért, / Csak, mint a régi pap, ki állig gombolkozva s

fáj ez emberek! / Ez egyszer hadd beszélek erről is! elszántam rá magam / kimondom hát, hogy fáj nekem / E bús kis öregasszony dolga, úgy bizony. S vigasztalást ezért / most hol lelek? / Mert nincs

símán és szabály szerint / Nem engedelmes emberkéznek titkos őserő: rég jól tudom. / S most mégis fáj szivem és megrendűlten állok: / Lám szorgalmas kezem dúsan munkálta meg a barna föld ölét, / ( Ó