| [Füst Milán - Epilógus - O beata solitudo] |
élet nekem is, nem voltam érzéketlen sohasem. / Ám torkom összeszorúlt, hangom rekedt vala s félve, félszegen/ Csak hadonásztam képtelen kinomban s kettős fájdalommal, / hogy szivem szerínt már sohse szólhatok |