| [Füst Milán - Öregség] |
szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek / a dombok / S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. Ámde az Istenség / Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek. / Sírt az Istenség. Mert, mintha |
| [Füst Milán - Levél az ifjúságról] |
szállt. S a bölcs így szólt: " a kor! " / " Az ifjukor, bizony... " S mi megöleltük volna ősz fejét/ És sírtunk volna tán, akár a bűnbánó cseléd... / S a hold eközben ment az útjain tovább / Oh teli |
| [Füst Milán - Levél Oidipúsz haláláról] |
mint a szemtelen, / A kotnyeles kislányoké... S az egyik végül még felém is fordította / szép fejét... / És várt. Hogy mint a szomjas állat, amely forrást lel, igyam / a szeme fényiből. / A kárhozat |
| [Füst Milán - Egy egyiptomi sírkövön] |
feketeségén / S szellemszemekkel látja társát ott alant, / Amint az lágy mohára hajtja elfáradt fejét/ S gyengéden úgy öleli elfáradt szivéhez / Egyetlen kincsét: az örök éjszakát |
| [Füst Milán - Őszi sötétség] |
mint meleg nehezék ereszkedik szivemre alá / S a bántott lélek menekűl s vidékeid vánkosára lehajtja fejét, / S míg kék, világos egeden megűlnek fekete felhők, / Hol nincs fény, csak keskeny sárga tüzek |