fekete

kísértetek járnak: éber hajósok és sárga tüzek / S őrt áll egy fekete katona magosan, s mint fekete angyal az égre / mered, / S két átkozott patak forr a hegyekről, dörgő patak párhuzamosan... /... De

forr a hegyekről, dörgő patak párhuzamosan... /... De jaj, rendületlen áll a sötét látomás, mint fekete angyal / ki zajtól sem riad, / És eljövendő bajokat sejtet, állván komoran, / És őrködik a táj

érthet egészen / s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve... / Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a / mohó száj s hol a nevetésem? / Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan

S a bántott lélek menekűl s vidékeid vánkosára lehajtja fejét, / S míg kék, világos egeden megűlnek fekete felhők, / Hol nincs fény, csak keskeny sárga tüzek, álmatlan szegény / szeme lecsukódik, / S

a hold... nálad születtem én, létem titka ez: a te / öledből, / Te dajkáltál éngem... s innen a fekete fény, mely szivemből / szüntelen árad, / Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, sugárkévéim

sötétek. Nem látod e kezükben a kardot? / Amint megvillan a fényben, akkor repülik át a napot és fekete/ fényköreit / S a nap kinyílik előttük. Mert ők karddal a kezükbe' repűlnek / S elfödvén szegény

úsznak egyre álmosan tovább. Oh rest e föld felszíne, / jól tudom. / S itt nincs oly földrengés, oly fekete forradalom, / Mely minket, nyolcszázezer földfia sáppadozót kihajítson / a lyukakból, / Hogy a fehér

én, vedd szívem melegét, / Vedd, hogy itt voltam egykor, énekeltem s míly dallamokat! / Földnek fekete göröngye felszállottam / Mélységes éjszakámból sáppadt arccal, fel a nap elé, a fény alá... / S

S inkább kínáld a poklokat, mondom, az örökös kárhozatot / S a poklok minden kénkövét, inkább a fekete gyehennát, / Semhogy véled járjam az országútat újra, / Semhogy sorsuk szégyenét még egyszer

A völgynek öble döbbentő, mély verem / S a hegy nem domború, de sötét lap kék egen / És jaj, a fekete hegy mögül éppen kibújt a hold: / Ó ha most, ha most aludni tudna égő két szemünk / S a nehéz

Hány hét a világ? Vagy siketnéma lettél? / Ott dörög melletted három mértföldnyire, / Fekete hullámai megtörvén a Rocky Mountains / Legyező formájú záró szirtjein. Zúgnak a ligetek, / Amerre

derengő fénynél / Halkan, halovány kísértetek járnak: éber hajósok és sárga tüzek / S őrt áll egy fekete katona magosan, s mint fekete angyal az égre / mered, / S két átkozott patak forr a hegyekről, dörgő

A hold letűnt. Most delelőjén áll az éj. / Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S a fekete kert / Ilyenkor termi meg sötét virágait. S te fenn remegsz / Magános csillagom. / Rád nem figyel a

Onnan ment egy temetési menet szótalan, imbolygó / zászlókkal legelől / S a halottat egy kis fekete kocsin hat fehérbe burkolt, néma / Lélek kísérte el s velök én is fogvacogva, reszketőn

s tudom, / Nagy ívben fordúlsz el, mégy innen arrafelé, hol egy kétesen / szürke világ / Fekete ködeiből lép majd elő a nap. / De addig is te nem pihensz: a láthatáron lassan áthaladsz... / A

Kutyák / / Hajnalodik. S ki fekete kutyáiddal együtt üvöltve / Vonúltál el az ablak alatt, magad is állati rém, most végre

Aggódva nézték önnön keblükön az alvó kisdedet. / Parázs szaladt körül a földeken, a nap lement. / Fekete lett a domboldal és lombjai, döglött lovak / Hevertek rajta szanaszét... mert vad futás volt ez

minden csak szeret, mert senki sem ismer / S amit nem ismerek, látod, már én is csak azt szeretem. / Fekete nap volt az életem. Kinek panaszoljam? Elmult. / Oh mintha sose láttam volna napfényes szép

a kékség s a dús domboldalt beboritja, / Melyre fehér házat, kicsikét, százat egy óriás parittya / Fekete, tar venyigék közt össze vissza szórt... / S tiszta éjjelen, mélyen a hold alatt repűl / És fénylő

e jajszavam a századok rengetegében s nem / hal e el? / S vajjon tovább hullámzik e a századok fekete tengerében, / Ha majd oly gyengén lejt is egykoron tovább, / Mint nagy viharban kis hullámfodor? / S

barna feleségem, / S ó lágy, légi kéz, mely végigsimítottad homlokomat, / S ti éjszaka örvényei s fekete tüzei szivemnek, / S félelmek anyja, te hármas Hekaté, / Én elmegyek, én elmegyek, örökre búcsúzom

szeretted már az elmulást, / Hol régen s mélyen rejtezel, úgyis még jobban elmerűlsz, / S bevonván fekete tüzeid, / Lassan fordúlsz el e vidékről

s olykor / Házunk ajtajánál olykép kavarog, mint a hózivatar... / Bambán mozdul meg tőle a piszkos, fekete víz is, / Mely készül a fagyra már s azért oly álmatag... / Nálunk szigorú a tél, irgalmat itt semmi

éjszakai órán... / Álmában éjjel így zúdúl fel a tó és elnyugszik. / S az idő sűrű, bizonytalan, fekete vízben lomhán tovaúszik... / A hold pedig most minden fényét világoskék páncélú felhő / lovasokra