fel

végre megnézem a / tornyokat, / Miket nem láttam eddig... minek építették s nyújtózkodnak azok / fel a magas ég alá, / Ha én nem láthatom... Ha gyönyörködni bennök nem tudok? / Fáradt vagyok / És nincs

is oly komorak voltak, / Elárasztotta őket a víz, megette a tűz, hogy csupa fehérség / sandított fel a mezőkön, / Mondom, a csontok mezején. S mégis, még ott is visszhangzott / a kiáltás, / Mert: szent

mélyeiről a szerencsefiak hirtelen nőtt, nagy indulatával, / Emelted volna ki s mutattad volna fel a nagy Isten előtt / Gyarapodásod biztos zálogát: a barackszín, sárga fémet. / S olybá tüntél vón

s míly dallamokat! / Földnek fekete göröngye felszállottam / Mélységes éjszakámból sáppadt arccal, fel a nap elé, a fény alá... / S himnuszaimat zengettem feléd! és harsogtam / S rajtad feledtem szomoru

Majd elfordúlt mindattól, ami vonzza s elcsitúlt. / Még nem tudom, hogy mire mén? vaj' nem ordít e fel a sírban is, / akár az éhes farkasok, / Melyek vad tél időn a havas falvakat környékezik és

Oh nincs vigasz!... / / Nehéz szekerek dübörögnek éjszakai órán... / Álmában éjjel így zúdúl fel a tó és elnyugszik. / S az idő sűrű, bizonytalan, fekete vízben lomhán tovaúszik... / A hold pedig

ott a béresnek is sarkantyúja van! / A folyó pedig csillan s széles hátán / Apró halfiak ugrálnak fel az ég felé / S a jó csillag csak hunyorgat rá, mint a huncut gyermek / S akár a duda szól az éj maga

a kiskutyák, úgy hunyászkodnak meg előttük a Nap / meg a Hold / S mint a pulykák, kurrogva reppennek fel előttük a csillagok is / S menten szét is pattantja őket a rettenetes alázat. / S ők mégis míly

Nem, nincs ilyen a széles ég alatt. S most mért is tünődnöd / e bánaton, / Hogy mely városból kelt fel ez a köd megint, vonúlni minden / fény elé / De szóljatok is igazán! mely átok leng az ember életén

Nagy reszketését lested, míg alant a sötét földeken boldog / komondorok / Járták az éjszakát s fel felugattak hozzád, mint a kócos szellemek. / A tél van itt megint. Ki tudja? tán az utolsó neked

ha más nem érti meg, / Ha senki más nem érti majd, mit mond e jajszó? / S hiába hallja, ész nem éri fel, hogy mit tanultam én, / Hogy mit szenvedtem és mit láttam én? / Ó mért is szólok hát s mért nem

más, / Megnyílnék Néki, mint a nő / És hallgatnék, akárcsak Ő. / Oh holdözön, te végtelen! / Nem ér fel hozzád értelem. / Miféle bűn a léted mélye, / Hogy jussod földünk annyi kéje? / Sugárzik ott fenn s

vagy sarjadott a tág / mezőn, / A gyűlölettől volt annak förtelmes az ereje. / S egy új világ épűlt fel így világod ellen, amíg távol volt szemem / S megdönthetetlen állt előttem, mint az éj maga. / Meg

az Isten mért ki rá! / S hogy mikép oldanád meg kemény ostora csomóit! / Jó fejedelem! / Vidúlj fel kérlek és nevess: tekints énreám, a szegényre, / Ki lantomat jajgatva pengetem, / S ki nevetséges

völgyeibe! / Sáppadtan önts tehát a reszkető láng bíborába még kevés, nehéz / olajt, / Hadd csapjon fel magasra s lobbanva égjen el s hirdesse kínjaid / Mi Urunk előtt, ki bús felhők mögül halál képében

is halkan sírt, / Szelíd volt: átengedte magát egészen, vigyék el már, vigyék el! / ( Még nem ébredt fel másik életére s lelke, mint a csecsemőké, / derengett. ) / Vegyék őt át a rossz hatalmak, múljon e

lantja lázas pengetése közben, hogy majd / megszakad... / S szerelme bár pacsírtaként szökellne fel melléből s ki az / égmezőkre s ott esengne mindhalálig: / Semmit el nem érhet nálad, ásitasz

gyorsasággal telik meg az ártér / S lobogva, pattogva éji tüzek mozdulása / Vérvörös alakokat kerget fel mifelénk. / Csóka lépeget ilyenkor a házunk tetején... / Míg odalenn az ártéri szigeten keselyük

Rémes csoportja máris vonítani kezd az ég felé s a jajszó / Lomhán gomolyg az istenekhez a magasba fel, / Mint a tragikus áldozatok szállongó, gyenge füstje. / / V. / KÍVÁNSÁG / / Ó mikor lesz, hogy

földfia sáppadozót kihajítson / a lyukakból, / Hogy a fehér naptányér felé víjjogva dobna fel/ S a tiszta fény felé, a boldogabb csodálkozásra megtanítván. / Nem, nincs ilyen a széles ég alatt

Egy télen aztán nagy városba érkezénk, volt éppen gyertyaszentelő / S a víz mellett járt fel s alá sokféle lány meg asszony, kezét tördelé... / Gyertyákat vitt a nagy folyónak, koszorúkat

Mifelénk azonban minden szomorú. S mégis, ha meghalok, / Annyi gyengeségem akkor mint pajzsot emelem fel/ S tudom: remegve sírok majd utánad életem! / Költő vagyok, oh jaj, kiáltanám váltság után jajongva

Ők tobzódtak a völgyek alján. El nem mondhatom, hogy ott / mi volt. / Magának hamisságból épített fel várakat a nép, / De még az inge szövetét is csalafintaságból szövé. / Nem bíztam én ott semmiben se

szenvedése / s mit a fájdalom! / S az elhagyottak nagy sirása lenn a völgyek alján? / Egyeseknek fel volt tüzve kontyuk, mint a szemtelen, / A kotnyeles kislányoké... S az egyik végül még felém is