felé

kihajítson / a lyukakból, / Hogy a fehér naptányér felé víjjogva dobna fel / S a tiszta fény felé, a boldogabb csodálkozásra megtanítván. / Nem, nincs ilyen a széles ég alatt. S most mért is

könnyű bánatával arcomon / Kocogtam nemrég társaimmal, hogy a békekötés első híre jött, / Madrid felé. / Amerre jártunk, szinte visszahúzódtak a vizek is. / A nép bezárta ajtaját előttünk, vad

e gömbölyű földön, Borzippa szülötte, / Menénusz! / Kis sárga lován ment lassacskán némelyik Mekka felé, ( árva / zarándok! ) másik / Északibb tájon sárga szántóföldek közt ballagott aratáskor. / Ki

adni " / ( Arany ). / / Vad iramban fut e vad fogat. / És mintha biztos célba vinne, jó födél felé: / Befut az aggság, kórság, a foghíjjasság öveibe / S majd a nemlét boldog őslakói közt megáll

el, a szörnyen messzi partok felé lendűl, / S a nap is, lángban álló gálya megy mögötte más égtáj felé... / Elmúlt a nap. És minden dicsősége, mint a jeladás / A nyugodt láthatáron áll. És hirdeti, hogy

Korhol duhajt, ki csendjét felveré, / A kövér, sötét föld alól a gőz / Békésen száll a csillagok felé.

S mi apró cseprő volt: felszívatik. / S egyetlen hang donog: hogy este van. / S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott, / Mert jó valék. / Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy

el? Hisz úgyis téli álom már nekem e földi lét, / Amelyből felriadok olykor s mint a fák, / Az ég felé jajongok s messzi fény, feléd, / S az Urat hívom tanuságomúl, hogy itt vagyok... / Ó fényből árnyba

lassan mozdulsz, mint az ősvilági szörnyek... álmosan / Mozdítod nagy fejed, fordúlsz a törpe nép felé, ki / Dárdáit husodba döfte s bambán győzelmet kiált. / Ha ki pedig odaállna füled mellé s énekelne

tereken, / Ezek közül néhányat hirtelenűl s nagy kiáltással a magasba, / A fény örök központja felé kiemeltél, hogy mindenki elámúlt... / S a sok, sok ember, ( aki nem láthatja másikát, lévén feketén

S a végtelen és nagytömegű tenger mélye pirosan tükörzik. / Hajó megy el, a szörnyen messzi partok felé lendűl, / S a nap is, lángban álló gálya megy mögötte más égtáj felé... / Elmúlt a nap. És minden

hol pihen... / Néz felhőt, lombot és kiken / Egy hűsebb élet fénye ott világol: / A téli csúcsok felé néz a vándor... / És óhajtana lenni téli hó, / Vagy vágyna lenni pusztán délibáb / És mindaz: mi e

asszony s egyik / szemem kancsalít? / Féllábam görbe tán, hogy egyre botlik, merev már s húz a sír felé? /... Ó jaj, megütöttek engemet, mint egy szegény vak állatot! /... Ó jaj, hallgass reám, a

én még híradó? / Hisz örökké nem tart az életem! / S ki tudja, mint itélt a bősz biró? / Időm a sír felé, öreg barát / Oly csendbe' lépked, mint az áruló, / Mint ahogy földanyánk is nekilát / S felölti

nincs e földön oly / parancs, / Mely megfékezhetné tüzük s elméjük rúdját megfordítaná / a gondjaink felé. / Övék a föld, mivel a bűn övék. Mit nékik tavasz szenvedése / s mit a fájdalom! / S az

talán. De lám, de jaj, a vad, / vérengző koldusok / Rémes csoportja máris vonítani kezd az ég felé s a jajszó / Lomhán gomolyg az istenekhez a magasba fel, / Mint a tragikus áldozatok szállongó

is sarkantyúja van! / A folyó pedig csillan s széles hátán / Apró halfiak ugrálnak fel az ég felé/ S a jó csillag csak hunyorgat rá, mint a huncut gyermek / S akár a duda szól az éj maga. / Mert

a borjat, amely még szopna s a hídra viszik / És minden egyebet, ami szomorún megy nem áhitott célja felé... / S a vijjogó keselyűkről ird majd meg végül is hymnuszodat / e világon s arról, / Hogy szebbnek

Mint a kedves után, ki szép volt és kegyetlen, / Könnyű és fájdalmas pillantást vetek majd a dombok felé s feléd / is ó gyönyörű élet, / Ki meggyötörtél s most a rideg sírba küldesz, elviselhetetlen

a fülembe még mindíg, ti vicsorgók / S vad riogással kergetitek fáradt lelkemet egyre a célja felé? / S mi a célja? Sírjának barna pereme, igen az / Mert Tesszáliában barna az anyaföld. / Ott majd

S egyre ridegebb lesz, meglásd, amint majd / lassu ütembe' fordúl / Az Orion csillagzat ködképe felé. Tapintsd meg göröngyeit is, / azok is porosak, ridegek / S képzeld el: még egyre porosabb lesz

ha rád köszönt az alkonyat / s az árny elédbe lép, / Te nyergedben felállsz és merőn nézel napnyugat felé. / Tán az álombéli lángoknak ama tájékát figyeled, hol a nap / Aranyabroncsokat ereget, sötét

Nem bírja már tovább s ugorni kész: / A tajtékos négy állatot mindegyre verte / S a vad folyó felé terelte énekelve... / Ám a gátakon épp ott járt polgármesterünk, a gyermekarcu, ősz, / Hódprémes agg

el zöld sziget és zöld árnyékaid, / Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el / A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda. / Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán / Akiről

Mely minket, nyolcszázezer földfia sáppadozót kihajítson / a lyukakból, / Hogy a fehér naptányér felé víjjogva dobna fel / S a tiszta fény felé, a boldogabb csodálkozásra megtanítván. / Nem, nincs ilyen