fenn

az ember s minden cselekménye, / fényes napja, ám az éj / S a hold bizony megejtett mákonyával s fenn a fürtösfejü csillagok, / Az édesek voltak meghittjeink. Nem volt szelíd kis szép / menyasszonyunk

S mint aki mély álmában fázik, mint a mécses lángja, úgy didereg, / lobog / Megpróbált lelkem! Vörös fenn a hold sarlója éjjelente / Szenvedéseim forró lehelletétől! S pokoli két vörös szem repűl / A

Ordítanék, hogy megbomoljatok... mindez hiába van! / S ha majdan olvadott tűzcsepp gyanánt lehullok fenn a lázas / firmamentumon... / Ti mit tehettek arról is? ti nép! álomszuszékok, tisztességesek! / Oh

se halljak. Csupa vadság legyen a szívem, mint a / vadászé, / Ki ölni megy el, nem fél, nem tekinti fenn a Teremtőt, / Nem lesi arcát, borus e s hogy mint itél, mikor kirepül majd / ama golyó? / De így

És reggel a rétet s a csendes, reggeli lombot! / Mert lásd, nem múl az éj s a hold gyötör! ki fenn a tébolyúlt, / a bomlott, / Jajongó fák között az ágakon tán megakadt örökre! / Ó jőjj, könyörülj

elhamvadni volna jó, / Buzgón álomba kezdeni... / E részeg éjszakán hadd jósolok: / Hiába futsz ott fenn aranygolyó, / E föld súlyos beteg, mint én vagyok. / Az inség itt a törvény, sírjatok, / Mert sírni

Hogy nyissam véle majd a titkok ajtaját... / Te szőke égi lánynak símogasd haját / S ott fenn építs magadnak tiszta házat, / Ott fenn, ott int a Magyarázat

sarlója éjjelente / Szenvedéseim forró lehelletétől! S pokoli két vörös szem repűl / A magasságba' fenn és nézi fájó életem... Nagy Király! / Ne gondolj rosszat énfelőlem s üldözőimet / S a rémeket, kik

súlyosodtak már a csillagok / S a folyón túl feltündökölt tündéri fény: egynéhány sárga lámpa... / S fenn halványúlt a hold / S az ének íme elhangzott és vége volt. / A polgármester! kiáltottam én, de már

Oh teli hold borús, nagyszemű, éji báb, / Tán asszony voltál egykor s visszajársz a tág / Mezőkön fenn, hol örök csönd honol... / S bús pillantásodtól az ifjuság / Borzongni kezd és szinte megbomol

fejed, mint a részegek... a halál / részegségét nem birod? / Csak bátran, bátran régi csősz, ott fenn is csősz leszel. / Igaztevő, mint én, ki minden ellen kikel, acsarkodhatsz... / a semmittevő, pimasz

figyelsz, / Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt, / Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret, / nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj. / Óh átok az, hogy ittmaradtál bólogatni

égi dajka, lásd / Öreg vagyok / S nem érdemlek már annyi gondozást, / De ott, de ott, az ablakokba' fenn/ Kigyúlt a fény, világosság lett hirtelen / S megállitott, / Vaj' mi történik ott? / Már gondolom

alant / S a törvények rútabb, másik felét most éli át! / Tudjátok ezt meg élők / E domb felett kik fenn megálltok! / S hogy bár itt mélyen rejtezem, pudvás és korcsosúlt alak, / Szivemből mégis, ismét

lesz a világ, mintegy a ridegség / Elönti majd a dolgok leglényegét, lehatol s a por is itt fenn/ Mindegyre elhatalmasodik... / S menj most tovább! Képzeld el azt is, hogy már egész fagyott

ajtaját... / Te szőke égi lánynak símogasd haját / S ott fenn építs magadnak tiszta házat, / Ott fenn, ott int a Magyarázat

nincs kérdés több ott, hol a derű, / Hol tiszta ívek és körök / Honában már a gondolat örök! / Ott fenn öröktől tündököl a Törvény / S ahogy holdak és napok kerengnek, / Ne hidd, nem fáj az: közben ők

Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S a fekete kert / Ilyenkor termi meg sötét virágait. S te fenn remegsz / Magános csillagom. / Rád nem figyel a köznép. Hisz parány vagy ott, / Hol az égnek annyi

ér fel hozzád értelem. / Miféle bűn a léted mélye, / Hogy jussod földünk annyi kéje? / Sugárzik ott fenn s én hagyom. / Nem szólok semmit, ő se szól / S a hátam borsódzik nagyon. / Te felfaló, te bűvölő