ha

Fogja lámpását s az arcomba világít... ( oh jól tudom, hogy ezt / teszi, / Mert mindent tudok én, ha alszom is. ) / S akárha szemeimre szállna rá a nap, a látás is megédesűl / Hogy csupa báj és fény

nem nézhetem többé a nap tüzét s játékos tükreit / S az árnyék mélyen, átlátszón sötét üvegjét, / Ha ártalmára senkinek sincs bús tekintetem / És senkit meg nem bántok, rontok azzal, még hogy élek

a kincs... így jártam én. Oh végtelen e lét / és tárgytalan! / S akármit mondanék, hatástalan! S ha átkozódom is, vagy ráznám / ökleim, / Ordítanék, hogy megbomoljatok... mindez hiába van! / S ha

Így mulattunk mi hajdanán. / Óh édeságyú vágyú Pergola, / Én néked köszönöm most minden üdvöm, / Ha borba vagyok mártva éjszaka / S az eszem nem tudja, hogy merre küldjön / S mint sarkcsillag, úgy

alig van, csupán egy hórihorgas pék... / Két korcsmáros arra megyen, rájok sem hederít... / S ha borús az ég és villog a víz, pisztrángot fog a hegyi / patakban... / Rablókkal szigorú... S hová a

itt magamba' holtan? / Megérdemelnék már egy jelenést, / Türelmemért. Vagy tán a feledést... / Ha bűnös voltam is. S ha kérdenéd, / Mért voltam az / Tudd meg, mert gazdátlan pimasz, / Megbolygattam

szép rendben s kerengve, mint a rakéták. / Volna kedvem lenni erősnek, mint te! Lásd az anyám, / Ha csak az ő szeme látná művészetemet oly szépnek, mint a tiéd! / Az anyák szörnyű mesterségét, mondd

 Ha csontjaimat meg kelletik adni " / ( Arany ). / / Vad iramban fut e vad fogat. / És mintha biztos

tudok már szólani Hozzád! / Néma lettem én s a szívem nem talál. / De majd! az idők végével talán, ha dolgom itt letelt / S ha szólitasz s megkérdezed majd tőlem: " miért fiam s hogyan? " / S e hangra

s nem volt szivem, / De táncolhattam itt és ott... megértitek? Szeszélyes voltam, / illanó / S ha elfáradtam, kis körömben bárhol bujtam el, lappangtam / titkosan. / Több rejtély volt a lét nekem s

tőle, mint a kan ló. / Papot hozass és nincsen semmi baj, / Meggyónsz előbb és nincs mit félni, / Ha elfogysz is, mint napfényben a vaj... / A Fanti utca tudna mit beszélni. / Haj din, haj dán. / Így

ég alá, / Hogy kit szerettél ott, már nem emlékezel. / Így élsz most egymagad. S el elcsodálkozol, ha este van. / Majd lőporos táskádból estebédedet / Előszeded... S a hatalmas, nagy némaságban, mint a

hát, jól van, elmegyek. / Csak aztán kamrád sarkaira jól vigyázz / S nehogy patkányt kiálts megint, ha este van. / S a sötétet se panaszold a fények alján, / Mert mindez én vagyok. Hisz én lappangok

ember örök fájdalomban süllyed el!! / / VI. / KÉRÉS A HATALMASOKHOZ: EPILÓGUS / / Ó bocsáss meg! / Ha élnem s lélekzenem szabad, engedd megkérdenem, / Ó mért borúlt ma el dicső, szép homlokod? / Tán rám

tornyokat, / Miket nem láttam eddig... minek építették s nyújtózkodnak azok / fel a magas ég alá, / Ha én nem láthatom... Ha gyönyörködni bennök nem tudok? / Fáradt vagyok / És nincs időm, ti emberek

sziklás hegyvidék sok zömök állatát: / Ha jő valaki, alázatos ő, de elméjében rátarti és ravasz / S ha fáradt, lepihen és sárga almabort iszik... / Barátja alig van, csupán egy hórihorgas pék... / Két

S lásd, ha jön az este, / Mégsem akarsz te soha lefeküdni. / Pedig lusta vagy ám! Jól ismerlek! Hej, ha feküszöl már, / Nem akarsz majd felkelni soha többé! / Ám, ha nem hinnél szavaimnak, kérdezd meg a

majd körűled, meg se moccansz, ami / kérlelhetetlen, nem alkuszol vele, / Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl / egy egy emberarc, / Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem

Vagy rézgombbal fúrt fülében mosolyogva tünődik... / S még az öszvér is nyerít ott, úgy mondják, ha forrás szaga üti / orrát... / S ha jő a tél, / Hogy hó porában hengergőzik ember, állat

hogyan bókoljak a jótettért, hogy élek? / Kérlek: légy legalább nemesebb testrészimhez illetlen! / Ha gyöngéd volnál, a szégyentől hová kéne lennem? / Alázatom pénzét ó fogadd fizetségűl, / Légy

láttam eddig... minek építették s nyújtózkodnak azok / fel a magas ég alá, / Ha én nem láthatom... Ha gyönyörködni bennök nem tudok? / Fáradt vagyok / És nincs időm, ti emberek... s a bánat is, / Nehéz

ott, / Mert jó valék. / Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat / Nem törtem meg, ha ingadoztam is... / Igy volt e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz. / S a borús ég is meghasad

mi hajdanán. / Az édeságyú vágyú Pergola / Úgy csókol téged, mint a kancsó, / Vagy vederből ha iszol cimbora / S úgy megtelsz tőle, mint a kan ló. / Papot hozass és nincsen semmi baj, / Meggyónsz

már nem emlékezem. / " Ej, ej, te selyma, adj e híradásért némi pénzt, / Avagy szagolj meg engemet, ha jó az orrod! " / Ez volt bucsúja. És beszítta őt a föld. / És megitták a részeg, éji fellegek

Messzi fény / / Ha jön az alkony, gyászinduló bátran felzendűl, / A döbbenetes sötétségű széles árnyak nőnek, / Olvadt

Nem jó e aludni? S aki meghalt, gondold meg, jól aluszik. / S nem édes e az álom? S lásd, ha jön az este, / Mégsem akarsz te soha lefeküdni. / Pedig lusta vagy ám! Jól ismerlek! Hej, ha

jól! de emberfia hozzám / többé be ne tegye lábát! / S mint ama nagyúr, ki járt pórul a vásáron s ha jő a böjt keserve, / egy szomszédos kolostorba mén: / Úgy én is: nem tűrök látogatót! S ha ki azt

tünődik... / S még az öszvér is nyerít ott, úgy mondják, ha forrás szaga üti / orrát... / S ha jő a tél, / Hogy hó porában hengergőzik ember, állat... / Mifelénk azonban minden szomorú. S mégis

És mord vagyok. / Oh agg fenyő, / Míly istentelen vagy és vakmerő! / Mondd, mit akarsz? / Recsegsz, ha jő a zivatar / És elszakadsz. / Oh mord vagyok, igen. / Mit képzel az ilyen? / Hogy jönnek nyájasabb

megcsipdesi rútul, csak úgy / bizsereg az újja... / Öregasszonyt kerget a sikátorokon, ám gyermek ha jő eléje: / leguggol / És sorra gurítja feléje önnön képével vert, királyi aranyát. / Így képzelgek

Ki magános s egy országútnál tartja műhelyét / És patkolván a sziklás hegyvidék sok zömök állatát: / Ha jő valaki, alázatos ő, de elméjében rátarti és ravasz / S ha fáradt, lepihen és sárga almabort iszik

Uram. / Vagyok kedvük szerint való / És néma, mint a rög / Ki voltam, mint a köd, / Borús, s ha kellett, mint a kés, / Éles és bátran villanó... / Voltam haraggal ékes / S mint vendégük: beszédes

Megérdemelnék már egy jelenést, / Türelmemért. Vagy tán a feledést... / Ha bűnös voltam is. S ha kérdenéd, / Mért voltam az / Tudd meg, mert gazdátlan pimasz, / Megbolygattam az élet kényes

De hol van ilyen ország s hol a párja? / Hiába fakgatsz, nem tudom, én arra sose jártam, / Ha kérdezed, én nem felelhetek. / S minden hiába van. / Egy szóval mondom: én nem ösmerem. / Oh, jaj

szegény vessződ egyformán rettegi... / Se fatolvaj, se vadorzó nem állhat meg szemöldököd előtt, / S ha ki a város másik végéről gonosz tervekkel jön és folyót átugor.. / Megtorpan futásában s azt kiáltja

vásáron s ha jő a böjt keserve, / egy szomszédos kolostorba mén: / Úgy én is: nem tűrök látogatót! S ha ki azt akarod még világnak / valaki rongya, hogy szeresselek, / Bízd a szivemre magad, az még él! de

nagy fejed, fordúlsz a törpe nép felé, ki / Dárdáit husodba döfte s bambán győzelmet kiált. / Ha ki pedig odaállna füled mellé s énekelne néked / S bár úgy dalolna lantja lázas pengetése közben

Adják az életet és elveszik. Oly ősz a haja már, szintiszta ősz / S oly megtört már szegény s fiát ha látja, akkor sem derűl / S a művészetem néki nem vigasság... / Oh boldog az, ki hárfájával hegységet

bungalow d / gyönyöre s a honapok egyforma futása, / Hogy Jupiternek s kilenc holdjának sem örülnél, ha lejönne / a kutadhoz inni? / ( Lásd Ábrahám is felállt ám az angyal előtt, megmosta lábaikat / s

figyelt egy csillagot, / Egy háztetőn zord érckatona áll, / Szembe' van a felkelő nappal, / S ha lemegy a nap: sötétbe' marad. / / 2 / Beteg, bús lelkem rokona, bús alvó kikötő, hol derengő fénynél

Levél Kanadából / / Széles az út odalenn, messzi a vidék / S olykor, ha lenézek, / Lélek se moccan erre mifelénk / S némán áll a levegő tengere... / Ám ősszel... mikor

rengetegében s nem / hal e el? / S vajjon tovább hullámzik e a századok fekete tengerében, / Ha majd oly gyengén lejt is egykoron tovább, / Mint nagy viharban kis hullámfodor? / S vajjon kinek

Önarckép / / Horgaselméjű s szikár / Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr... / S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet, / Megvetéssel fordítom el akkor a fejem... / Mert nincsenek

S ha átkozódom is, vagy ráznám / ökleim, / Ordítanék, hogy megbomoljatok... mindez hiába van! / S ha majdan olvadott tűzcsepp gyanánt lehullok fenn a lázas / firmamentumon... / Ti mit tehettek arról is

ti, őrjöngők, habos alkonyatban kik elűltök / S csakis akkor hagytok némi nyugtot az öregnek, / Ha már mindenki neveti, mert négykézláb mászik a bortól, / Én vagyok ez az öreg, mondom, én vagyok

gyengén lejt is egykoron tovább, / Mint nagy viharban kis hullámfodor? / S vajjon kinek kiáltok én, ha más nem érti meg, / Ha senki más nem érti majd, mit mond e jajszó? / S hiába hallja, ész nem éri fel

béke jő... balgán remélni mért mindegyre még / tovább?... / Ahogy a messzi, déli tájakon kalandozó, ha meddőn / A lelke nyugtáért eseng, mihelyt lehajlott hozzá már az alkonyat, / a mély borúlatú

a földi téreken / S mindez hiába volt. Elfogytam, mint a hó... / És semmivé lett drága életem. /* / Ha meggondolom, mindez tévedés: / Vaj' Szent Ferenc mit ért el nálatok / Hogy volt az állatokhoz jó

jő a tél, / Hogy hó porában hengergőzik ember, állat... / Mifelénk azonban minden szomorú. S mégis, ha meghalok, / Annyi gyengeségem akkor mint pajzsot emelem fel / S tudom: remegve sírok majd utánad

ezzel, én, mint Ábrahám, / Még lelkesedem Istenért. S a messzi, nagy folyókról álmodom. / Én, lásd, ha meghalok / S szivemre teszi majd kezét a földöntúli, jó bíró / S jutalmam kérdezi tőlem, megillető

pallossal levegőben vívó, szép terv! / De ki lesütött szemmel jár, apró vizeket lel az erdőn: / S ha megitatja vele lelkét, így alkothat kedves remeket! / Lásd most egy méla dallam fuvolára jobban

mérned e föld minden dolgait? / Szerelmed már nem kell neki / S a lelked vigaszát majd hol leli? / Ha megöregszel azzal, hogy ő nem ölelt, / A sírban lesz e nyugtod odalent? / Szerelmed már nem kell

itt maradhatok / S mért is ne tenném? / Sóhajra mindenkor van ok / S minek halnék meg ily korán, / Ha még egy pirkadatot láthatok? / Majd rózsaszín leszek s áradni fog / Szívemből énekem, akár a nagy

készül a fagyra már s azért oly álmatag... / Nálunk szigorú a tél, irgalmat itt semmi sem ismer s ha mikor / Pattogni kezd a jég is a messzi sikon s szanaszét repedez, / Ilyenkor a fagy, jó előre

suttogjon az éjszakában, erre vársz? / S ha mind ott állna is, mert sok van itt boldogtalan, / S ha mind: az egész földi nép a folyók partján összegyűlvén / elmulasztott életéről / Néked énekelne, míg

Nem is három, de négy király, / Az ujját felemelvén rólad suttogjon az éjszakában, erre vársz? / S ha mind ott állna is, mert sok van itt boldogtalan, / S ha mind: az egész földi nép a folyók partján

jobb neked, királyod én, ha újból cimborád vagyok? / Nem jobb volt néked vándorolni vélem? " " / " S ha mint csillag dörögnél is el az arcom előtt / S ha mint Kerubim futnál is nagy fénnyel előttem

Nem jobb volt néked vándorolni vélem? " " / " S ha mint csillag dörögnél is el az arcom előtt / S ha mint Kerubim futnál is nagy fénnyel előttem... / Nékem fegyenc volt az apám s az anyám koldusasszony

Mivel garázda vagy s mi voltál mindig is: kegyetlen! / S minek van köztetek oly sok biró? / Ha mintakép egy évezredben van talán egyetlen / S hogy minek volt az is, mi végre tündökölt, / A sok

nem domború, de sötét lap kék egen / És jaj, a fekete hegy mögül éppen kibújt a hold: / Ó ha most, ha most aludni tudna égő két szemünk / S a nehéz gondolat oszolna könnyü köddé / S a borús homály

S a hegy nem domború, de sötét lap kék egen / És jaj, a fekete hegy mögül éppen kibújt a hold: / Ó ha most, ha most aludni tudna égő két szemünk / S a nehéz gondolat oszolna könnyü köddé / S a borús

elhajolt, de célt / nem ért soha. / Ne nevessetek rajtam. Csillag voltam, szerencsétlen siető! / S ha nektek más nem voltam is, egy gyengéd pillantás talán, / mely egyre csak bucsúzik tőletek, / És

a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, / De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el? / S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom e? / S a szomjuságtól majd jajongok e? / S a bitangságban

lusta vagy ám! Jól ismerlek! Hej, ha feküszöl már, / Nem akarsz majd felkelni soha többé! / Ám, ha nem hinnél szavaimnak, kérdezd meg a tovatűnteket is! / Legyenek szent tanuság szavaimnál, mondják

hogy mit művelt vele. / Az úton mendegél és egyre jobban / Hogy erről álmodik, a szíve dobban: / Ha nem üldözné többé vér szaga... / Ha szél volna, a holdmezőbe' hálna... / S ha ő volna az örök

csak bucsúzik tőletek, / És azért símogat, hogy emlékekép elvihesse, mílyen volt az / arcotok? / S ha nem voltam egyéb itt, mint a bús mosoly, amelyet / elviseltetek, / Vagy tán a vad, fájdalmas szó

a törvény, sírjatok, / Mert sírni kell ám nektek mindezen, / Hogy nincs termésetek e földeken / S ha néha van, elönti öt folyó

a szíve dobban: / Ha nem üldözné többé vér szaga... / Ha szél volna, a holdmezőbe' hálna... / S ha ő volna az örök éjszaka: / Az emberszívekben tanyázna

lovas / / Hol sohasem voltál azelőtt, az Arany Partok mentén / Most gondtalan csatangolsz. Ám, ha rád köszönt az alkonyat / s az árny elédbe lép, / Te nyergedben felállsz és merőn nézel napnyugat

lángod: / Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv / a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is. / Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, / melyből származott / E

Az édeságyú vágyú Pergola / Busásan issza ám a sört nagyon, / Hogy oly széles lett tőle tompora: / Ha ráül, hordókat lapít agyon. / S az öle négyölnyi mély, mint a tenger / Nem leli mélyét semmi utazó

fejet! S te második Éliás, / Az ajtó mögött ki ott leselkedel és rajtam ütnél onnan, állj elő! / S ha sánta volnál netán: tudós púpos, aki mindig fázik, / egyre didereg... / Ülj le tehát a kályha mellé

tovább, / Mint nagy viharban kis hullámfodor? / S vajjon kinek kiáltok én, ha más nem érti meg, / Ha senki más nem érti majd, mit mond e jajszó? / S hiába hallja, ész nem éri fel, hogy mit tanultam én

meg a szememben. / Hát ennen balsorsodat siratod? / Tekintsd az ég madarát, ki segit annak, ha sikolt? / Vedd a tölgyet, az órjást, mikor nyögve törik el a viharban, / Tekintsd a borjat, amely

kecsesen / Surrantak elő s pörögtek el az éjben? / S hogy a lelkek órája is én voltam a sok között s ha sodorta / őket a szél, / Gyakran megűltek a párkányon s halkan hozzám / Lehajolva hallgatták a

mendegél és egyre jobban / Hogy erről álmodik, a szíve dobban: / Ha nem üldözné többé vér szaga... / Ha szél volna, a holdmezőbe' hálna... / S ha ő volna az örök éjszaka: / Az emberszívekben tanyázna

már nem való neked. A hant alá / Ne menj nehéz bucsúval. Abba' nem hiszek, / Hogy fáj a távozás, ha szomja nincs, / Mondd azt: örömmel jöttem, / Az Áron hegye van mögöttem, / Hol százezer kigyó

marad meg / a csontok velejében, ami nincs már? / Mondd, ki tanítja meg a lényeket a hüségre, hogy, ha szomorún is, / komoran is és végleg elkeseredve / De még a veleje se felejti, hogy, bár rettenetes

Néma lettem én s a szívem nem talál. / De majd! az idők végével talán, ha dolgom itt letelt / S ha szólitasz s megkérdezed majd tőlem: " miért fiam s hogyan? " / S e hangra, mint a gyermek, felfigyel

felindúlt a küszöb ellenünk... / Felbokrosodtak még a falak is... az emberszív gyakran kemény, ha/ szólitod, / Ezt bezzeg megtanúltuk akkor vándorok. Továbbá: mivel / mulattassalak? / Gazdák mi nem

időd, küszöbödön már az / öregség / S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd. / S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami / kérlelhetetlen, nem alkuszol vele, / Mert az

a felhő, megűli köd, / Jer menjünk, hiszen szabad az országút... / Nem jobb neked, királyod én, ha újból cimborád vagyok? / Nem jobb volt néked vándorolni vélem? " " / " S ha mint csillag dörögnél is

s fehér keztyűd / És tudja már, hogy öreguras vagy és elnyűtt, / Szerelmed már nem kell neki, / Ha verset írsz, nem kedveli, / Kedvét már abban nem leli... / Mondd, hol jajongjak hát még egyszer

s fiakra gondol: /' Szürke kandúr lassan pislog, / Fénybe' fürdik és dorombol. / És én és én? Hajó ha volnék, bóbitás, / Megállnék most a lusta fényen / S ringatnám magam kevélyen. / Elomlanék, mint

állani akarok s élni, mint az elfáradt / oszloptartó leányok, / Szeretni, kit eddig megláttam, derék ha volt és menni / mind előre daccal / S meghalni azután, meglátni végül is a fényt, mint aki eltévedt