hát

vad sikátorokon katonát, / Amint bajszát feni fennen s előző sikerén böffenve mosolyg? / Oh hát a banyákat! őket talán feledem? e sötét művészeket / s a sok kapualjat? / Ahonnan így úgy, akár a

Hajnal előtt / / A nyírfák kérgében a csend... / S a hű csillag figyel... / Nem halljátok e hát/ A kis csillagok sóhaját? / Nekik már menni kell, / De én még itt maradhatok / S mért is ne tenném

száll a tűz, napfényben áll a tér / És látom magamat, egy ifjut gondokkal teli... / Oh tépd ki hát a szívemet és add neki

se felejti, hogy, bár rettenetes is, de szent a neve, / mert háromszor szent az Úr? / Oh felelj hát, aki vaj szivü voltál s mégis rettenetes, mert tudtad, mi / az Eszme, / Hogy az Eszme kegyetlen

Barokk elégia: Búcsú mesterségemtől / / Végül is versem, légy hát az utolsó! / Mondd meg a lányoknak: csak őket szerettem! / S hirdesd még egyszer, hogy sokat

tőle éjszakáitok s kinn házatok előtt az őr, / Hogy rémülete meg ne lássék rajta, rémitöt kiált? / Hát ebből áll? Hogy még egy napot csensz magadnak ember, / Még egy csókot, kortyot, csillagtüzeket? És

akár a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát... / S bizony már ehhez vén valék Uram. / S így törtem hát el szegény kőtábláidat / S ígéretednek földjét is majd így nem láthatom

mindig pörölve a / széllel / S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna... / S aztán hát elment persze, csend lett végül is e vidéken. / De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne

kedvű, mint az apokalipszis sárga lovasa / S a mohóság vad foltjai mozdúltak meg a szememben. / Hát ennen balsorsodat siratod? / Tekintsd az ég madarát, ki segit annak, ha sikolt? / Vedd a tölgyet, az

Mély kútjai a vizet zuhogva ontják / Én más lehelletét útálom s gyakorta mosom kezeim / Mért kell hát érintkeznem, mért kell élnem, mért nem bontják / Hűs, tiszta, örök ágyam tiszta angyalok? / Vagy

hallható / legyen... / S lehúnyjuk szempilláinkat, mert tudjuk azt, hogy mi a szenvedés. / Igyál hát értünk Láthatatlan, örök bolygó, kinek neve sincs! / S tág sátort vonjon fölénk e képzelt látomás

Hát mindennek a levét én igyam meg? / Egy csillag fénye rásütött, / Hogy nagy kardjával ráütött. / Hát felfordúlt a kerge bak / Csorrant a vére, mint patak. / S a véres karddal benyitott / S a benyilón

hadd panaszlom, / fáj ez emberek! / Ez egyszer hadd beszélek erről is! elszántam rá magam / kimondom hát, hogy fáj nekem / E bús kis öregasszony dolga, úgy bizony. S vigasztalást ezért / most hol lelek

szembenézni véled végtelen... / S mi nem hagy nyugtot: kérdéssel felelni szomjas kérdezőnek... / Hát igyál

őket a víz, megette a tűz / S holott porhanyó házukban is a gyerekeik emléke forog még... / Oh hát ilyen nagy az Eszme, mondd Vladimir Iljics, ilyen? / Hogy életen, halálon, hogy csontokon megyen

szegény, eszmélni kezd / Holott pihenne még és nem akarja ezt / És aki bandukol, félénken néz oda, / Hát ilyen voltam én. Az élet így telik, / Hogy csendesűl az ember estelig / Ma már én csendesebb vagyok

megint. Ki tudja? tán az utolsó neked. / Hírek kovácsa, titokmester, őzikék őrzője, régi csősz, / Hát itt kell hagynod enciánvirágos szép hazád? / A messzi tülköket, hideg hegyed, kiszáradt vermeid

is lágy maradtam. / Lám. Akár az erdők vadja, mikor megmozdúl, / Vagy zizzen lábaid alatt a gally. Hát íly nagy itt a félelem? / Hogy sáppadozók tőle éjszakáitok s kinn házatok előtt az őr, / Hogy

s körűled jár az álom végeláthatatlanúl, / hanyatlasz el, / S amellett mosolyogsz, akár a boldogok. Hát jól esik a kűzdelmet / feladnod álmodó? / S az éj zenithjén, mikor minden tombol, hagynod, hogy

országútat újra, / Semhogy sorsuk szégyenét még egyszer vállaltasd velem. " / " " Akkor itt hagylak hát, jól van, elmegyek. / Csak aztán kamrád sarkaira jól vigyázz / S nehogy patkányt kiálts megint, ha

oh rég tudom. Mert mindennek, mi él, / A sorsa meg van írva, el kell múlnia. / Oh hol vagytok hát, kik szerettetek? / Mert elmennék, de nincs hova... / Vagy hol van most a lány, kit felneveltetek

nem kell neki, / Ha verset írsz, nem kedveli, / Kedvét már abban nem leli... / Mondd, hol jajongjak hát még egyszer érted, / A szegény lelked üdvössége végett

Katonák éneke / / Hát mindennek a levét én igyam meg? / A fák közt volt egy kecskebak, / Amiatt volt a nagy harag

arra ment / És meglátta a szemtelent. / Mert megmekegte őt a bak, / Amiatt volt a nagy harag. / Hát mindennek a levét én igyam meg? / A fák közt volt egy kupleráj, / Oda járt Berengár király. / Egy

kell neki, / De feleségét rettegi. / S most lármát csap a kerge bak, / Emiatt volt a nagy harag. / Hát mindennek a levét én igyam meg? / Egy csillag fénye rásütött, / Hogy nagy kardjával ráütött. / Hát

kardomat, / Megöltem vetélytársamat, / Így jár, ki ellenem kiáll, / A nevem Berengár király!! " / Hát mindennek a levét én igyam meg

közelít, / Egy tar szikla mögül közelít és egyre növekedvén / Szétpattan fájó szíved előtt! / Nincs hát mit várni honnan s minek e huza vona, örökös / készületed? / Nem jó e aludni? S aki meghalt, gondold

minek volt az is, mi végre tündökölt, / A sok közt oly kevés? / Nem tudja senki sem. / Oh szállj meg hát nagy látomás! / Hadd tudnám meg, mi végre voltam? / S mivégre volt a bölcsesség, vagy lázadás

Ma már megvetem. / Sietni kell? És félni? emberek! Nem nézhetem a holdat / lassan is? / E szép világ hát nem enyém?... ó hagyjatok! hadd sírok még / ezen... / Mert tegnap ifju voltam még, szivem oly ifju

a lányok énekében sem, ezt érzem én. / Oh társaim, / Ti bús anyáknak gyermekei valahányan, szóljatok hát: / nem úgy igaz e, hogy a szívnek / Csakis az anya éneke súlyos és fájdalmas, / Ahogy fájdalmasok a

hát s feledni, oh isteni jóság, / Ki a paripáknak gyors lábakat adál és szárnyat a madárnak / Segíts hát nékem is, egy sziklát adj, fölötte csillagot, / ellágyuló szivet, / Síráshoz könnyeket, multakhoz

élet oly pimasz / S hiába minden ének, / Itt nincsen kegyelem a vénnek. / Akár az Istenség, / Maradj hát oly rideg... / S hogy hallottál búgó nevetést / És könnyű szót, amely libeg / S hogy kezed a

a rét / Sok vadvirága hűs mosolyra szép szemét, / Két rossz szemed a fényük megvakítaná, / Ne nézz hát rá öreg. Szived is oly sötét... / Szépség már nem való neked. A hant alá / Ne menj nehéz bucsúval

nagy piarc / És abban is: magános, bús kiáltozásaim... / Nehéz a valóság nekem, futni segíts hát s feledni, oh isteni jóság, / Ki a paripáknak gyors lábakat adál és szárnyat a madárnak / Segíts hát

nagy szelíden akarattalan / Mély, szomorú állatszemem kerek két ablakán... / Mért kellett elmúlnom hát s lennem semmivé?... / Oh mért nem nézhetem többé a nap tüzét s játékos tükreit / S az árnyék mélyen

ész nem éri fel, hogy mit tanultam én, / Hogy mit szenvedtem és mit láttam én? / Ó mért is szólok hát s mért nem némulok el? / S mért hirdetem egy élten át örök fájdalmamat / S hogy szenvedéseteknek őse

foghíjjasság öveibe / S majd a nemlét boldog őslakói közt megáll. / Nem baj, nem sirok. Oh fussatok hát vad lovak / S úgy száguldjatok vélem, hogy az emberek erdeje zúgjon, / Se lássak, se halljak. Csupa