hiába

Mi voltál egykor ott? Mi volt tulajdon egy neved? A néma / mozgalom / Nem tudja, nem felel... / S hiába bámulod, leselkedel a tüzes ég alá, / Hogy kit szerettél ott, már nem emlékezel. / Így élsz most

Komor, nyugodt és fennen hangzó, éber trombita, / Köröttünk zengett zúgott már a lég / S a fák... S hiába esdekeltem én / S az őr hiába ordita, / A többi, mint a beteg, aki testi kínjait / Nem bírja már

kell prédikátor, / Mert rémek nem leselkednek a mélyükön. / De hol van ilyen ország s hol a párja? / Hiába fakgatsz, nem tudom, én arra sose jártam, / Ha kérdezed, én nem felelhetek. / S minden hiába van

lenn. / Oh elhamvadni volna jó, / Buzgón álomba kezdeni... / E részeg éjszakán hadd jósolok: / Hiába futsz ott fenn aranygolyó, / E föld súlyos beteg, mint én vagyok. / Az inség itt a törvény, sírjatok

előtt... / S néztek az éji láthatár borus messzeségeibe... S mi nem / embernek való látomás: / Hiába fürkészik agg, néma szemeitek az örök elmulást, / Oh semmi sem segít. Hogy itt élt egykor Henrikem

Henrik király! / / Igaznézők ti, csillagos fövegeitekkel a város tornyain, / Hiába hajbókoltok kinn az éjszakában a kék holdtányér előtt... / S néztek az éji láthatár borus

S vajjon kinek kiáltok én, ha más nem érti meg, / Ha senki más nem érti majd, mit mond e jajszó? / S hiába hallja, ész nem éri fel, hogy mit tanultam én, / Hogy mit szenvedtem és mit láttam én? / Ó mért is

is oly nagy volt / homlokodon. / Oh Vladimir Iljics, vajjon lehet e segíteni az emberi lényen? / Hiába idézlek, / Tavasszal még mélyebb a borúlat s az éjszaka mélyebb / És nincs felelet e világ

mely néked énekelne s nincsen éjszakád, / Mely érdekelne, néha tompán sírsz. S a háztetőiden / Hiába járkál lámpásával már a régi rém, hiába zörget, nem / figyelsz, / Nem nézel már utána, mért zavar

is? / S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása? / S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős / utaimon, görbe bottal a kezemben? / Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút

van mindenütt. / Akár az álomlátás íze, oly fanyar a sárga táj / S akár a tenger mélye, hallgatag. S hiába kérdenéd, hogy túl / az égő messzeségeken / S a napnyugat mögött mi lappang, mely világ rejtőzködik

népe lesi hangomat s hallom a szót is: / Rólam tanácskoznak odalenn. " Az óra megállott. " De hiába! / Megúntam én, hogy szüntelen álljam az őrt / Figyeljem az éjfelet s kongassam a vihart / Sok volt

S hogy némaságomtól e gyengédek most réműlnek igen / s tovaszállnak: / " Az óra megállott " De hiába! / Megúntam én, hogy szüntelen álljam az őrt, / Figyelnem az éjfelet s kongatnom a vihart, / Sok

Talán egy új tavasz? / Oh míly bolond dolog! / Vagy nem tudod, mi az? / Az élet oly pimasz / S hiába minden ének, / Itt nincsen kegyelem a vénnek. / Akár az Istenség, / Maradj hát oly rideg... / S hogy

álmodó, a másik oldalamra fordulok, / De nem álmodom már tovább. Mert nincs is mit. Minek a szó? / Hiába mondjátok, én sosem éltem

éber trombita, / Köröttünk zengett zúgott már a lég / S a fák... S hiába esdekeltem én / S az őr hiába ordita, / A többi, mint a beteg, aki testi kínjait / Nem bírja már tovább s ugorni kész: / A

Panasz / / Lassú e vén világ. S hiába ostromoltam én is. Rest lett / torzonborz füled. / Oly lassan mozdulsz, mint az ősvilági szörnyek

elalvó tüze! / Ó én életemnek kesernyés ize! / Akit szerettem, rosszul szerettem, / Akit szerettem, hiába szerettem, / Barátaimat mind megúntam, / Sokat beszéltem, mit se szereztem... / Ó régi éjszakák

S két jó kezed osztva mozog, mint a szorgalmas magvetőé / Kit bárgyú szomszédja gennyes ajakakkal hiába szidalmaz: / Téged fennhangon nevezünk, téged elképzelünk: Igazság! / Hatalmas nemtő! / Te voltál

el a rév és kontyos őre / És ott volt már a gát előttünk s lenn a szakadó vizek, a vad folyam / S hiába szóltam én / S hiába vágtatott utánunk annyi nép, / A messzi kastélyokban ébredő cseléd: / Megréműlt

Tavasszal még mélyebb a borúlat s az éjszaka mélyebb / És nincs felelet e világ völgyeiben. / S hiába ülök itt s várok már oly régen jelenést, itt semmise / mozdúl / Csak a képed bólogat olykor s

Hiába fakgatsz, nem tudom, én arra sose jártam, / Ha kérdezed, én nem felelhetek. / S minden hiába van. / Egy szóval mondom: én nem ösmerem. / Oh, jaj, nem ösmerem

hatástalan! S ha átkozódom is, vagy ráznám / ökleim, / Ordítanék, hogy megbomoljatok... mindez hiába van! / S ha majdan olvadott tűzcsepp gyanánt lehullok fenn a lázas / firmamentumon... / Ti mit

őre / És ott volt már a gát előttünk s lenn a szakadó vizek, a vad folyam / S hiába szóltam én / S hiába vágtatott utánunk annyi nép, / A messzi kastélyokban ébredő cseléd: / Megréműlt kukták, katonák

s már jó kezed / Elnehezűlt szivemre többé nem teszed? / S már lázas felhőid közt sincs lakásod / S hiába várom onnan késő jeladásod?... / Ki teremtettél s megátkoztál, / Ki megcsókoltál és eltaszitottál

beszédes / S a mesterségemben nem alkuvó... / Uram, felékesítettél a földi téreken / S mindez hiába volt. Elfogytam, mint a hó... / És semmivé lett drága életem. /* / Ha meggondolom, mindez tévedés

Mely érdekelne, néha tompán sírsz. S a háztetőiden / Hiába járkál lámpásával már a régi rém, hiába zörget, nem / figyelsz, / Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt, / Akinek tartozol