hol

Szabálya fénylik és oly egyszerű! / S nem kérded többé, mi miért van, / Mert nincs kérdés több ott, hol a derű, / Hol tiszta ívek és körök / Honában már a gondolat örök! / Ott fenn öröktől tündököl a

oly / hevesen, / Oly hangos csivogással, amely felverte az alvó földmivelőt, hogy / azt kérdezte: / Hol a feleségem? S vaj' itt vagyok e még, vagy már repülök? / S hogy mért átkoztatok egyre? Igen, majd

de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is? / S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása? / S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős / utaimon, görbe bottal a kezemben

zaklatott boldogság mindenkor a neve... / Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a / mohó száj s hol a nevetésem? / Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is: / Mikor döngő

Oly terhes már. Egy végeláthatatlan tölcsér / Vár reá az útak végén. S amellett semmije sincs. / Hol a múltja? Egyetlen egy nap a zsákmányod dicső emberiség. / Mint lángokból az oroszlán, kikelsz

nyergedben felállsz és merőn nézel napnyugat felé. / Tán az álombéli lángoknak ama tájékát figyeled, hol a nap / Aranyabroncsokat ereget, sötét tűzkarikákat hajigál s hol gyorsan / kavarogva / Füstöt vet a

vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a / mohó száj s hol a nevetésem? / Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is: / Mikor döngő hajnalodások vértelen messzeségei! hányszor

mindenkor a neve... / Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a / mohó száj s hol a nevetésem? / Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is: / Mikor döngő hajnalodások

nem kell prédikátor, / Mert rémek nem leselkednek a mélyükön. / De hol van ilyen ország s hol a párja? / Hiába fakgatsz, nem tudom, én arra sose jártam, / Ha kérdezed, én nem felelhetek. / S

maga. / Mert nem kell muzsika, ott minden muzsika, megértesz engem / kandi nép? / Egy szóval mondom: hol a szív pihen / S a láz elült, a láznak vége már / S a hajnaloknak nem kell prédikátor, / Mert rémek

Oh latin szerelem! / / Borág s borostyán közt, hol ama fürtös fejű / Arcán kis ágyának s álmának minden melegével / Megjelenik reggel s ittasan bámúlja

duzzadtabb és pirosabb ajak is? / S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása? / S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős / utaimon, görbe bottal a kezemben? / Loholni bolondúl

virágait. S te fenn remegsz / Magános csillagom. / Rád nem figyel a köznép. Hisz parány vagy ott, / Hol az égnek annyi más kevélye tündököl... / Szent haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a libegő

S két izmos kovács / Súlyos pőrölyökkel kezdi üzletét. / Sötét a tér még, de halkúl a tenger. / S hol az éji halász már útjáról visszatért, / A sötét öbölből kolduló barátok / Hosszú kosarakban hordják

A völgyben / / Mindvégig szomjuhoztam itt. / Az egek tőgyét meg nem szoptam én / S hol békesség csorran a hegy alatt, / Ez áldott völgyet én nem ismerem. / Hol zöld levélen űl az elmúlás

fürtöt óvta: ím' hogy itt a tél, / A szótlan szőlőműves is pihenni tér. / Jön, leballag a hegyről s hol borpincék nehéz szaga terjed, / Puttonyát s számos szerszámait hűs kamarába teszi vissza... / S míg

ó igyekezz lélek / E föld körén repülni túl! / Nézz feljebb: ott tisztább az ének... / Lásd: hol csattogó harc hangja dúl: / E föld világon nem szivesen élek. / Itt múlnak el, itt repülnek az évek

nappal, / S ha lemegy a nap: sötétbe' marad. / / 2 / Beteg, bús lelkem rokona, bús alvó kikötő, hol derengő fénynél / Halkan, halovány kísértetek járnak: éber hajósok és sárga tüzek / S őrt áll egy

ég is meghasad vigasztalásomúl, / Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem... / A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán / S mint órjás cet csillog a tenger háta, / Ott képzellek el zöld sziget és

csendesűlsz. / Nem nézem vándorlásodat s tudom, / Nagy ívben fordúlsz el, mégy innen arrafelé, hol egy kétesen / szürke világ / Fekete ködeiből lép majd elő a nap. / De addig is te nem pihensz: a

a sötétség csúcsára, / édesanyámhoz, oda / Honnan a fájdalom is csak még nagyobb ragyogásom, / Hol enmagam részege lengek... vagy ringatom magam és áradok / De nem nektek szól többé, soha többé

Részeg éjszaka / / A szél lengeti széleid, / Nehéz sötét. S hol felhőid osonnak el, / Egy kis csillag dereng ott s oly szelíd... / Súlyos teher e földi lét nekem

S búvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt / Sok zöldszemü vadmacska s néhány veres ordas... / S hol gyors felhőt aranyoz szűz, hajnali fény, / Karcsú, égi leány zöld fátylat vont szép, lángoló arca

lángoknak ama tájékát figyeled, hol a nap / Aranyabroncsokat ereget, sötét tűzkarikákat hajigál s hol gyorsan / kavarogva / Füstöt vet a fény s eliramlik... S ami túl van az alkonyaton, / Derengni kezd

kilép... / Vihogni kezd előbb, majd borospalackokkal vervén szamarát / A vásárba siet... hol is a kofanépet megcsipdesi rútul, csak úgy / bizsereg az újja... / Öregasszonyt kerget a sikátorokon

Mózes számadása / / Miután lejöttem a hegyről Uram... / Hol is Veled beszéltem a csendben, ki vagy a Jóság! / Ők tobzódtak a völgyek alján. El nem mondhatom

Szerelmed már nem kell neki, / Ha verset írsz, nem kedveli, / Kedvét már abban nem leli... / Mondd, hol jajongjak hát még egyszer érted, / A szegény lelked üdvössége végett

Kajetán s ez régi / társam és barátom, Bohemund... / S mindketten, lantosok, Arméniából származánk, hol kopár, vörös / hegyek / A tenger partjait szegélyezik s hol sötétebb egen / Másfajta csillagok

kimondom hát, hogy fáj nekem / E bús kis öregasszony dolga, úgy bizony. S vigasztalást ezért / most hol lelek? / Mert nincs és nincs sehol s a lányok énekében sem, ezt érzem én. / Oh társaim, / Ti bús

Meghóditanod, mérned e föld minden dolgait? / Szerelmed már nem kell neki / S a lelked vigaszát majd hol leli? / Ha megöregszel azzal, hogy ő nem ölelt, / A sírban lesz e nyugtod odalent? / Szerelmed már

én sem, ám a kopár sivatagét, / Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, / De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el? / S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom e? / S a

S csak magadat mulatni tombolsz még a tágas ég alatt, / Aztán indúlj a messzi vidékre, hol megérkezel éjjel / S hol sötét hegyek alján piroslik a tűz, / Mert zöld fenyőfát éget az északi

ríkattalak, / De rád is néztem olykor csupa könny között... / Hol minden elmúlt: árny s a fény, / Hol mind eloszlott: bűn s erény, / Mert a Teremtés ős álmába öltözött, / Hol mindent elborít az ősi

eddig. / Majd vigyetek a Mississippi mellé, messzire / Oh nagyon messzire. Mert ott az én hazám, hol/ minden csak szeret, mert senki sem ismer / S amit nem ismerek, látod, már én is csak azt szeretem

alak, / Hogy mit szenvedtél érte s mit ríkattalak, / De rád is néztem olykor csupa könny között... / Hol minden elmúlt: árny s a fény, / Hol mind eloszlott: bűn s erény, / Mert a Teremtés ős álmába

Reménytelenül / / Oh gondolataim, gazverte kert, / Hol minden nemes hajtást megtört, földre vert / A vad vihar és oly korán... / De jól tenyész a bűvös

elmúlt: árny s a fény, / Hol mind eloszlott: bűn s erény, / Mert a Teremtés ős álmába öltözött, / Hol mindent elborít az ősi köd... / Hogy ezt az öröklétet mint tűröd

menekűl s vidékeid vánkosára lehajtja fejét, / S míg kék, világos egeden megűlnek fekete felhők, / Hol nincs fény, csak keskeny sárga tüzek, álmatlan szegény / szeme lecsukódik, / S elalszik a homályban

teli hold borús, nagyszemű, éji báb, / Tán asszony voltál egykor s visszajársz a tág / Mezőkön fenn, hol örök csönd honol... / S bús pillantásodtól az ifjuság / Borzongni kezd és szinte megbomol... / Ki

el zsarátnokán. / Nem tudja ő, hogy merre tart / S nem emlékezik: mit akart / S nem kérdi többé, hol pihen... / Néz felhőt, lombot és kiken / Egy hűsebb élet fénye ott világol: / A téli csúcsok felé

felvessem fejem / És megkérdezzelek: oh édes, mondd, az álom / Vaj' jól esik e itt, e bús helyen? / Hol régen elfeledted már, ki volt e bús alak, / Hogy mit szenvedtél érte s mit ríkattalak, / De rád is

e még neked? Felelj. A megtörténtet semmi jóvá / nem teszi. / S ki úgy szeretted már az elmulást, / Hol régen s mélyen rejtezel, úgyis még jobban elmerűlsz, / S bevonván fekete tüzeid, / Lassan fordúlsz

Egy magános lovas / / Hol sohasem voltál azelőtt, az Arany Partok mentén / Most gondtalan csatangolsz. Ám, ha rád köszönt az

vert pipája / S ő alszik önfeledten. / Mert pásztor voltam én is hajdanán, / Már nem emlékszem hol, sok gyermeké / S az én számból is kihúll majd pipám... / Rég elszéledt a nyáj. S hogy halnak

mulatni tombolsz még a tágas ég alatt, / Aztán indúlj a messzi vidékre, hol megérkezel éjjel / S hol sötét hegyek alján piroslik a tűz, / Mert zöld fenyőfát éget az északi pásztor / S a fenyőknek édes

lantosok, Arméniából származánk, hol kopár, vörös / hegyek / A tenger partjait szegélyezik s hol sötétebb egen / Másfajta csillagok járása van. Király, csodás e táj... / Ott sokkal több a csillag s

Hogy fáj a távozás, ha szomja nincs, / Mondd azt: örömmel jöttem, / Az Áron hegye van mögöttem, / Hol százezer kigyó sziszeg

Utra kelni, messzi menni... / / Útra kelni, messzi menni... / Idegenbe' megpihenni... / Hol találja őt a tél, a nyár? / A fű is felvídúl talán, amerre jár... / S az út mentén köszöntik őt a

Motetta / / Oh hol találok majd nyugalmat? / Senkise tudja, / Mit hordok? / S mikor az utcán járok, / Magamba' mit

nem lett benne részetek, / De mint a forgószél, úgy zúgtatok el innen sebtiben. / Áldott fiúk, hol ténferegtek, huncutok? / Mely alagútba bújtatok előlem hűtlenűl? / Bújósdit játsztok e s félszemmel

és oly egyszerű! / S nem kérded többé, mi miért van, / Mert nincs kérdés több ott, hol a derű, / Hol tiszta ívek és körök / Honában már a gondolat örök! / Ott fenn öröktől tündököl a Törvény / S ahogy

Óceán / S mint órjás cet csillog a tenger háta, / Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, / Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el / A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda. / Még hazát is

Bástyákon is szabad lobogót ami lenget, ) / S didergő szívet ahol napsütés melenget, / S a kiáltás hol úgy csapong a széllel, zöld, zuhogó vizeken, / Mint könnyű rózsalevél... / S zöld üveglapon ahol

Öregség / / Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot? / És hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a / szamáré valamely édes bús nevetéstől

ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a / szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is? / S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása? / S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek

ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a / szamáré valamely édes bús nevetéstől? / S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a / szamóca, de az annál duzzadtabb és

És nincs vigasz, oh rég tudom. Mert mindennek, mi él, / A sorsa meg van írva, el kell múlnia. / Oh hol vagytok hát, kik szerettetek? / Mert elmennék, de nincs hova... / Vagy hol van most a lány, kit

Öregség / / Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot? / És hol vagy ó csodálatos fülem is, amely

amelyeket senki sem érthet egészen / s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve... / Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a / mohó száj s hol a nevetésem? / Úristen

láznak vége már / S a hajnaloknak nem kell prédikátor, / Mert rémek nem leselkednek a mélyükön. / De hol van ilyen ország s hol a párja? / Hiába fakgatsz, nem tudom, én arra sose jártam, / Ha kérdezed, én

el kell múlnia. / Oh hol vagytok hát, kik szerettetek? / Mert elmennék, de nincs hova... / Vagy hol van most a lány, kit felneveltetek, / Szelíden szépnek, titkosan s nekem? / Oh Gyula szerzetes, ne

e? / S minden tudásban kerestem egyre új tudást / S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket / S hol világos volt az ég, nagyobb világolást / S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet... / Ugy

el én is egykor biztos útamon. / És nem az öröm útját választottam én sem, ám a kopár sivatagét, / Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, / De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el

meg nem szoptam én / S hol békesség csorran a hegy alatt, / Ez áldott völgyet én nem ismerem. / Hol zöld levélen űl az elmúlás / ( Mint holmi békaporonty űl és nem szól, csendbe' van, ) / És