így

szép terv! / De ki lesütött szemmel jár, apró vizeket lel az erdőn: / S ha megitatja vele lelkét, így alkothat kedves remeket! / Lásd most egy méla dallam fuvolára jobban meghat, / Erősebb zenéknek

is meg suttogott... / S mi megtudtuk, hogy náluk így szokás: az öngyilkosok kedvesei / tartják így az innepet, / A folyót kérlelik, hogy adná nyugtát annak, aki most is / nyugtalan talán, / Még ott a

épp vödörrel mert vizet a matróz... s hogy még / koppant is a vödör / És megcsörrent a lánc is, így állítja ezt egynéhány jó tanú. / S hogy lenn a víz sárgán lapúlt, sunyított és figyelt, / Hogy

S ím' sírva látom: barna lányok kosarába' szőlőm / Nem dús, nem szép s nem elsőrendű mustja. / Ó így csalódni mért s mért hinni: elcsitúlt a harc... /... Termékeny béke jő... balgán remélni mért

S mihelyt az alkonyatra rázuhant nagy sullyal a hegység: / Még jobban melengetném édes álmaimat! / Így élem világom, borokra gondolok némely estén... / Vagy azt lesem: felgyúl e vajjon ama sárga, téli

S hiába bámulod, leselkedel a tüzes ég alá, / Hogy kit szerettél ott, már nem emlékezel. / Így élsz most egymagad. S el elcsodálkozol, ha este van. / Majd lőporos táskádból estebédedet

S mire felkel a hold is s megindul véle a / felszél, / Hónuk alá dugva meztelen fejüket inganak. / Így élünk errefelé... Én a hold ködét nem szeretem. / Huzódnám mindjobban ilyenkor afelé, ami

elmegy / élő parázs a talpán / némaság űl a nyelvén / béna szivében kétely / siket agyában átok / így fut a semmiségbe / lobogni kezd az úton / bomolni kezd a pályán / s mint a megőrült csillag / okádja

benyitott / S a benyilón igy orditott: / " Töröld meg véres kardomat, / Megöltem vetélytársamat, / Így jár, ki ellenem kiáll, / A nevem Berengár király!! " / Hát mindennek a levét én igyam meg

Bagoly vagy é, vagy kerecsen? / Szépséggel étetsz, megzavarsz, / Fejemben mérgeket kavarsz. / Így jár, no lásd, megannyi nép, / Ki véled hold viszonyba lép

aki kincses zsákkal jár és folyvást elveszít belőle / s mindhiába... / Senkinek se kell a kincs... így jártam én. Oh végtelen e lét / és tárgytalan! / S akármit mondanék, hatástalan! S ha átkozódom is

nem pihensz: a láthatáron lassan áthaladsz... / A láncokat megoldod. S kutyáid szerte vadásznak. / S így kezdődik a hajnal. /* / S majd lobot vet a tornyokon / S a dicsőség nyugalma, mint az áradás fog

ám gyermek ha jő eléje: / leguggol / És sorra gurítja feléje önnön képével vert, királyi aranyát. / Így képzelgek én is a nevemmel, lásd Dávid! S mi voltam én is itt? / árva fiú! / A sértődöttség

mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén / Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az / embernek öregedni. / Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merűlve, ősz haját

fájdalmas szó, amelyre megdobbant a szív és / felhorkant: / Hogy vaj' miféle fájdalom beszél magában így? Mely Isten adta, / Isten küldte átok az, mely így zokog? / Akkor is, ó akkor is, megérdemeltem

míly veszélyben vagy, nincs arra szó! / Ki tudja, megjössz e majd onnan ember? / Haj din, haj dán. / Így mulattunk mi hajdanán. / Az édeságyú vágyú Pergola / Úgy csókol téged, mint a kancsó, / Vagy

Akkor a bor nevet. Mert tudja mit teszek: / A Fanti utcába én nem megyek. / Haj din, haj dán. / Így mulattunk mi hajdanán

Ha elfogysz is, mint napfényben a vaj... / A Fanti utca tudna mit beszélni. / Haj din, haj dán. / Így mulattunk mi hajdanán. / Óh édeságyú vágyú Pergola, / Én néked köszönöm most minden üdvöm, / Ha

már ehhez vén valék Uram. / S így törtem hát el szegény kőtábláidat / S ígéretednek földjét is majd így nem láthatom

nyugalmam, / Nem szeretek itt lenni / S magamba' forgok. / Nem hiszek a kinyilatkoztatásban / S hogy így néz ki megváltása után mind e nagy világ, / Hadd dalolok a megaláztatásban: / Minden gondolatom

tovaúszik... / A hold pedig most minden fényét világoskék páncélú felhő / lovasokra szórván: / Így orgyilkosságról a sötétben senki se tud s kihalt utcákon / rohan a lator... / S a jajszóra, bezárt

koszorúkat hajigált belé, majd / hajladozott is meg suttogott... / S mi megtudtuk, hogy náluk így szokás: az öngyilkosok kedvesei / tartják így az innepet, / A folyót kérlelik, hogy adná nyugtát

fenn a Teremtőt, / Nem lesi arcát, borus e s hogy mint itél, mikor kirepül majd / ama golyó? / De így szól: ez a rend! Meg kell hoznom az áldozatot, meg kell / halnom, / Ki voltam éhes, mint a kigyók

tán, hogy baj van... / Elmondtuk azt, hogy mulatunk kicsit s a bor / Fejünkbe szállt. S a bölcs így szólt: " a kor! " / " Az ifjukor, bizony... " S mi megöleltük volna ősz fejét / És sírtunk volna tán

pihenne még és nem akarja ezt / És aki bandukol, félénken néz oda, / Hát ilyen voltam én. Az élet így telik, / Hogy csendesűl az ember estelig / Ma már én csendesebb vagyok. Lurkó ne féld botom, / Egy

megint akár a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát... / S bizony már ehhez vén valék Uram. / S így törtem hát el szegény kőtábláidat / S ígéretednek földjét is majd így nem láthatom

mosolyg? / Oh hát a banyákat! őket talán feledem? e sötét művészeket / s a sok kapualjat? / Ahonnan így úgy, akár a fürge halál, oly gyorsan s kecsesen / Surrantak elő s pörögtek el az éjben? / S hogy a

sarjadott a tág / mezőn, / A gyűlölettől volt annak förtelmes az ereje. / S egy új világ épűlt fel így világod ellen, amíg távol volt szemem / S megdönthetetlen állt előttem, mint az éj maga. / Meg

távol volt szemem / S megdönthetetlen állt előttem, mint az éj maga. / Meg kellett törnöm végül is, így volt megírva rólam, fáradt / voltam én! / S a vállaimmal kellett vón kivetnem négy sarkából mind e

Hogy vaj' miféle fájdalom beszél magában így? Mely Isten adta, / Isten küldte átok az, mely így zokog? / Akkor is, ó akkor is, megérdemeltem egykor barátságotok. / Szív voltam, tört szív, emberek

Oh nincs vigasz!... / / Nehéz szekerek dübörögnek éjszakai órán... / Álmában éjjel így zúdúl fel a tó és elnyugszik. / S az idő sűrű, bizonytalan, fekete vízben lomhán tovaúszik... / A