| [Füst Milán - Egy tesszáliai költő az Erinniszekhez] |
vad riogással kergetitek fáradt lelkemet egyre a célja felé? / S mi a célja? Sírjának barna pereme, igen az / Mert Tesszáliában barna az anyaföld. / Ott majd megállok s szembefordulok véletek, igen. / S |
| [Füst Milán - Barokk elégia - Búcsú mesterségemtől] |
és sok a kurjogatás is... / S hogy én voltam az évszázadok őre, de megúntam, / Megúntam, mondom, igen e keserűt / A mesterségem megútáltam: rohanó bábákat az éjben, / A sok születést én lessem s ami |
| [Füst Milán - Egy tesszáliai költő az Erinniszekhez] |
Hol a feleségem? S vaj' itt vagyok e még, vagy már repülök? / S hogy mért átkoztatok egyre? Igen, majd ezt kérdezem ott. Tán / ti vagytok azok a lányok, / Akik oly rég számonkérik tőlem |
| [Füst Milán - Az egyik agg levele Zsuzsannához] |
vagy és vakmerő! / Mondd, mit akarsz? / Recsegsz, ha jő a zivatar / És elszakadsz. / Oh mord vagyok, igen. / Mit képzel az ilyen? / Hogy jönnek nyájasabb napok, / Talán egy új tavasz? / Oh míly bolond |
| [Füst Milán - Habok a köd alatt] |
A létező világ / mit érhet már neki? / Játékon nyerte mindenét s azt játszva dobja el. / Oh igen, ők azok, kik szemébe röhögnek a vénasszonynak is, / Ki köztük kosarával reggelente jár s lepényt |
| [Füst Milán - A jelenés] |
visszhangzott / a kiáltás, / Mert: szent, szent, szent, felelének nékik e csontok is a / mezőkről, igen. / Pedig eláztatta őket a víz, megette a tűz / S holott porhanyó házukban is a gyerekeik emléke |
| [Füst Milán - A jelenés] |
szemüket: szent, szent, szent, kiáltják / odafenn a sugaraknak. / S a sugarak megtorpannak előttük, igen. / S mint a kiskutyák, úgy hunyászkodnak meg előttük a Nap / meg a Hold / S mint a pulykák |
| [Füst Milán - Egy tesszáliai költő az Erinniszekhez] |
Ha már mindenki neveti, mert négykézláb mászik a bortól, / Én vagyok ez az öreg, mondom, én vagyok, igen. / S mit vijjogtok a fülembe még mindíg, ti vicsorgók / S vad riogással kergetitek fáradt lelkemet |
| [Füst Milán - Egy tesszáliai költő az Erinniszekhez] |
pereme, igen az / Mert Tesszáliában barna az anyaföld. / Ott majd megállok s szembefordulok véletek, igen. / S ott majd megkérdem, hogy mit is nevettetek annyit s oly / hevesen, / Oly hangos csivogással |
| [Füst Milán - Barokk elégia - Búcsú mesterségemtől] |
hallgatták a beszédem, megnézték az időt... / S hogy némaságomtól e gyengédek most réműlnek igen/ s tovaszállnak: / " Az óra megállott " De hiába! / Megúntam én, hogy szüntelen álljam az őrt |
| [Füst Milán - Szellemek utcája] |
benne s nemsokára vékonypénzű leszel / magad is / És régi, kipróbált szived kutyáknak vettetik. / Igen, szerettem egykor sok mindent: hajósok énekét, / Széditő, teljes napsütés: aranyrózsáidat... / Mi |