| [Füst Milán - Levél Kanadából] |
itt semmi sem ismer s ha mikor / Pattogni kezd a jég is a messzi sikon s szanaszét repedez, / Ilyenkor a fagy, jó előre remegünk, odalenn / Pozdorjává töri a kosaras gátakat. / S máris mint tavaszi |
| [Füst Milán - Levél Kanadából] |
S lobogva, pattogva éji tüzek mozdulása / Vérvörös alakokat kerget fel mifelénk. / Csóka lépeget ilyenkor a házunk tetején... / Míg odalenn az ártéri szigeten keselyük / Lassan ereszkednek alá... s a tar |
| [Füst Milán - Levél Kanadából] |
fejüket inganak. / Így élünk errefelé... Én a hold ködét nem szeretem. / Huzódnám mindjobban ilyenkor afelé, ami melenget... / S mihelyt az alkonyatra rázuhant nagy sullyal a hegység: / Még jobban |
| [Füst Milán - A kalandor] |
úton szaporán, / Minden köve egy év. / Szivének húnyó, bús heve / Még néha lobban s egy barát neve / Ilyenkor lobban el zsarátnokán. / Nem tudja ő, hogy merre tart / S nem emlékezik: mit akart / S nem kérdi |
| [Füst Milán - A mélyen alvó] |
sötétbe' tenyészik, most pendűlve feléled / S ez egyszer még elmélyül az éj is. Sok holdi poronty / Ilyenkor nyeri létét s a hold alá szalad nyavalyássa melegedni. / S ott rí megbabonázva, míg a többi bolond |
| [Füst Milán - Őszi sötétség] |
ködös hajnalidőbe' derül, mikor rohanó, / Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan / Fekszik a lélek ilyenkor s boldog. Jószivü szellem, / Idegen szellem közeleg s tengerzöld / Szőlőfürtöt tart bús arca elé |
| [Füst Milán - Egy csillaghoz] |
A hold letűnt. Most delelőjén áll az éj. / Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S a fekete kert / Ilyenkor termi meg sötét virágait. S te fenn remegsz / Magános csillagom. / Rád nem figyel a köznép. Hisz |
| [Füst Milán - Levél az ifjúságról] |
réveteg szobor, örök elmélkedő... / De épp zenitjén állt az éj is s minden, ami benne hánytorog, / Ilyenkor, tudjuk, elpihen... / Fölöttünk súlyosodtak már a csillagok / S a folyón túl feltündökölt tündéri |