itt

a város másik végéről gonosz tervekkel jön és folyót átugor.. / Megtorpan futásában s azt kiáltja: itt a csősz. S ahol majd elhaladsz, / A csirkefogó többé nem nevet, madárka sem csipog... / Szegény

Lám. Akár az erdők vadja, mikor megmozdúl, / Vagy zizzen lábaid alatt a gally. Hát íly nagy itt a félelem? / Hogy sáppadozók tőle éjszakáitok s kinn házatok előtt az őr, / Hogy rémülete meg ne

és korcsosúlt alak, / Szivemből mégis, ismét édes csend fakadt: / Egetverő magány sarjadt belőlem, / Itt a föld alatt!! / / II. / SZÁLLJ MEG NAGY LÁTOMÁS... / / Ellenségeimnek öröme / Beteljesedék énrajtam

a rügyek éji pattogását figyelem... / Lesem a füstöt... / S mire az éji képek sorra elvonultak s itt a hajnal, / A lovak édes csengetyűi nékem csengenek. / Úgy mondják, odalenn a Nagy Rabszolga Tónál

megnézi még hegyét, kicsit még jár körűl / S aztán bucsúzik ő is, ki a súlyos fürtöt óvta: ím' hogy itt a tél, / A szótlan szőlőműves is pihenni tér. / Jön, leballag a hegyről s hol borpincék nehéz szaga

hadd jósolok: / Hiába futsz ott fenn aranygolyó, / E föld súlyos beteg, mint én vagyok. / Az inség itt a törvény, sírjatok, / Mert sírni kell ám nektek mindezen, / Hogy nincs termésetek e földeken / S ha

még a hangod is hallik, / E roppant morgás... és visszaesel. / De minek a szó? Nincs többé dolgom itt. / Akár az álmodó, a másik oldalamra fordulok, / De nem álmodom már tovább. Mert nincs is mit

Gondoljatok reá, hogy testem már a haragos és tisztelni való / Romboló erőknek rossz hatalmát sínyli itt alant / S a törvények rútabb, másik felét most éli át! / Tudjátok ezt meg élők / E domb felett kik

A fegyenc fia / Ballada / / Fordúl a kulcs a zárban... / " Mit akarsz itt Almandól? " / " " Én vagyok a Szégyen Király. " " / " Azt ígérted, hogy elkerűlsz, / Úgy esküdtél

A völgyben / / Mindvégig szomjuhoztam itt. / Az egek tőgyét meg nem szoptam én / S hol békesség csorran a hegy alatt, / Ez áldott völgyet én

Szózat az aggastyánhoz / / Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az / öregség / S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd

már s borospohárt is már csak reszketőn emel, / De emlékezni tud. Vegyétek ezt: egy hajnalon / Itt ácsorogtunk épp, kivert kutyák, meddő vitában / S feljött a nap, kongott a láthatár, majd megrepedt

önnön képével vert, királyi aranyát. / Így képzelgek én is a nevemmel, lásd Dávid! S mi voltam én is itt? / árva fiú! / A sértődöttség vontatott dallamát hagyták rám örökül: semmi / mást! / S miből a

is / biztosan / Majdcsak eszembe jutsz te odaát... s tán ott nevetni tudok / Ó, jöjj már, légy itt, boldogabb vigasság s bár elmúlna már / tőlem ez az élet / S e világ is: mint a csillagképek rendje

ujját felemelvén rólad suttogjon az éjszakában, erre vársz? / S ha mind ott állna is, mert sok van itt boldogtalan, / S ha mind: az egész földi nép a folyók partján összegyűlvén / elmulasztott életéről

Szemrehányó szemed nem látom többé, közönyös vagy, / lefeküdtél a sírba, / S hogy véred, én még itt csapongok: nem bánod! Nézed is / paráznaságomat / S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű szerencsét

panaszlom én még mindig e világi futásom, minek is / jöttem ide? / Hogy porba ejtettem a könnyem is itt... De megbántam én az / életemet. / Isten veled Henrik! Zsufolva fut emlékeivel / E kis világ. Oly

minden évszázadban felvessem fejem / És megkérdezzelek: oh édes, mondd, az álom / Vaj' jól esik e itt, e bús helyen? / Hol régen elfeledted már, ki volt e bús alak, / Hogy mit szenvedtél érte s mit

el, / Holott nincs oly barlang e világon, ahol megbújva elalélva, de / végre pihennék! / Most itt éjszaka van, dereng a dombok alatt, Istenem, sötét / az éjközép! / Kicsit aludtam éppen, révbe ért a

való látomás: / Hiába fürkészik agg, néma szemeitek az örök elmulást, / Oh semmi sem segít. Hogy itt élt egykor Henrikem, a király, / itt vérzett a szíve, / Ki tanusítja? S itt jártam én is, hogy

S pattogva, kerengőzve kivirágzani egy sötét ablakon. / Homályos udvar ez, amelyre gondolok. / Itt éltem én e lét előtt, tudom. E helyt rejtőzött álmatag' / Függőleges és lassú életem. / Egy asszony

s kökörcsined / Mindegyre megujúl... De te nem / Csak te nem ujúlsz már meg sohasem. / Hogy voltál itt és éltél hirdetem! / De meddig vagyok én még híradó? / Hisz örökké nem tart az életem! / S ki tudja

volt ennél, esküszöm. / Lehettem bármiféle, tetszésem szerint s nem volt szivem, / De táncolhattam itt és ott... megértitek? Szeszélyes voltam, / illanó / S ha elfáradtam, kis körömben bárhol bujtam el

szürkébb / lesz a világ, mintegy a ridegség / Elönti majd a dolgok leglényegét, lehatol s a por is itt fenn / Mindegyre elhatalmasodik... / S menj most tovább! Képzeld el azt is, hogy már egész fagyott

arról is? ti nép! álomszuszékok, tisztességesek! / Oh nagy világ! / Én bezzeg rosszul jártam itt!

járjam az országútat újra, / Semhogy sorsuk szégyenét még egyszer vállaltasd velem. " / " " Akkor itt hagylak hát, jól van, elmegyek. / Csak aztán kamrád sarkaira jól vigyázz / S nehogy patkányt kiálts

Képzeld el azt is, hogy már egész fagyott, / megállt, megúnta vándorlását, megmeredt, / S már itt harsog feletted az apokalypszis száraz kőförgetege, / melyben / A fagyott göröngy majd úgy repül

jutott ki minden időben: gúny és / magány: e kettő volt örökrészem e földön! / Idegen vagyok én itt, idegen nékem ez a Föld s idegen minden / népe! / A felhőket kergetem én s az úgy van jól! de

burjánnal talán? / Csak árnyak vannak itt is, semmi más... / S oh mély homály föd el / S a karjaival itt is átölel / Az elmulás

Mivel mulassak itt? / Mi az, mi felvidít? / A könnyben termő burjánnal talán? / Csak árnyak vannak itt is, semmi más... / S oh mély homály föd el / S a karjaival itt is átölel / Az elmulás

Oh semmi sem segít. Hogy itt élt egykor Henrikem, a király, / itt vérzett a szíve, / Ki tanusítja? S itt jártam én is, hogy lennék utolsó kürt / amely megfuvatik néki, / Szegény porai hogy attól

a rohanó / szélvihar / Lökéseiben csapdos, szárazon kopog és megver... / S képzeld el ezután, hogy itt jártam én, vedd szívem melegét, / Vedd, hogy itt voltam egykor, énekeltem s míly dallamokat

Ki tudja? tán az utolsó neked. / Hírek kovácsa, titokmester, őzikék őrzője, régi csősz, / Hát itt kell hagynod enciánvirágos szép hazád? / A messzi tülköket, hideg hegyed, kiszáradt vermeid

néztük őket árva / vándorok: / Hogy íme, lám, e föld íly hű tehát? S nem nyomtalan tanyázott / itt, ki erre járt? / Tünődve néztük lenn a vad folyót... / S e naptól csendesebbek lettünk. Úgy lehet

s vár, amíg a negyedik nagy évezredben / Kibonthatja gyümölcsét e nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt. / Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel, / Borúlatodra majdan rátekint. Halld meg

íme a / megfoghatatlan! s vérben forgó szemeik / Kimeredtek az iszonyattól... Lobogás volt itt, lázas vacogás, / lélek, ó árva vándor, / Pornak vándora, lassan vond ki magad innen, úgy akarom

hordok? / S mikor az utcán járok, / Magamba' mit morgok? / Se hitem, se nyugalmam, / Nem szeretek itt lenni / S magamba' forgok. / Nem hiszek a kinyilatkoztatásban / S hogy így néz ki megváltása után

szólani Hozzád! / Néma lettem én s a szívem nem talál. / De majd! az idők végével talán, ha dolgom itt letelt / S ha szólitasz s megkérdezed majd tőlem: " miért fiam s hogyan? " / S e hangra, mint a

meg, mi végre voltam? / S mivégre volt a bölcsesség, vagy lázadás, / Vagy azt, hogy mire megyek itt magamba' holtan? / Megérdemelnék már egy jelenést, / Türelmemért. Vagy tán a feledést... / Ha bűnös

figyel... / Nem halljátok e hát / A kis csillagok sóhaját? / Nekik már menni kell, / De én még itt maradhatok / S mért is ne tenném? / Sóhajra mindenkor van ok / S minek halnék meg ily korán, / Ha

hogy nem hagyom aludni őt / És éppen én, ki legbúsabb valék, / Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt, / De ti már elrepűltetek, a lábatok nyomából pára lett / S a könnyetekből őszi felhő, / Oh

komondorok / Járták az éjszakát s fel felugattak hozzád, mint a kócos szellemek. / A tél van itt megint. Ki tudja? tán az utolsó neked. / Hírek kovácsa, titokmester, őzikék őrzője, régi csősz

Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, / elmerülni abban, / Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem. / Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? Sötét vagy e? / Kivel a sötétségben

másik felét most éli át! / Tudjátok ezt meg élők / E domb felett kik fenn megálltok! / S hogy bár itt mélyen rejtezem, pudvás és korcsosúlt alak, / Szivemből mégis, ismét édes csend fakadt: / Egetverő

bürök, / Ásitó zsállya s mint a kis bünök, / Úgy pislog ott a mécsvilág reám... / Mivel mulassak itt? / Mi az, mi felvidít? / A könnyben termő burjánnal talán? / Csak árnyak vannak itt is, semmi

És azért símogat, hogy emlékekép elvihesse, mílyen volt az / arcotok? / S ha nem voltam egyéb itt, mint a bús mosoly, amelyet / elviseltetek, / Vagy tán a vad, fájdalmas szó, amelyre megdobbant a

ird majd meg végül is hymnuszodat / e világon s arról, / Hogy szebbnek itéltetett a tört szem itt, mint a ragyogó

s az égő tűzzel teli árkok? / És lelkem is szegény? / S mi őt dorgálja, feddi? S vak erők / Vonúlnak itt, mint órjás látomások? / S lobbannak el? Hisz úgyis téli álom már nekem e földi lét, / Amelyből

ott tisztább az ének... / Lásd: hol csattogó harc hangja dúl: / E föld világon nem szivesen élek. / Itt múlnak el, itt repülnek az évek / És fellázadnod, sírnod oly nehéz, / Oly gyorsan zátonyra fut az

lehet. E világ dolgai / Csak úsznak egyre álmosan tovább. Oh rest e föld felszíne, / jól tudom. / S itt nincs oly földrengés, oly fekete forradalom, / Mely minket, nyolcszázezer földfia sáppadozót

Oh míly bolond dolog! / Vagy nem tudod, mi az? / Az élet oly pimasz / S hiába minden ének, / Itt nincsen kegyelem a vénnek. / Akár az Istenség, / Maradj hát oly rideg... / S hogy hallottál búgó

van, dereng a dombok alatt, Istenem, sötét / az éjközép! / Kicsit aludtam éppen, révbe ért a lélek s itt ott tengve lengve / Boldogan tanyázott s ím' az idő nyomtalan múlt el felette, / mint a fellegek, de

ének... / Lásd: hol csattogó harc hangja dúl: / E föld világon nem szivesen élek. / Itt múlnak el, itt repülnek az évek / És fellázadnod, sírnod oly nehéz, / Oly gyorsan zátonyra fut az ész / S a szív az

és harsogtam / S rajtad feledtem szomoru szemeimet: vígasztalan örökkévalóság! / Kakasviadal volt itt s ó minő! Még emlékeznem is! A földnek / két röge feltámadt / S egymásnak eredt... Ezernyi pár

meddig kiáltok én? / S vajjon kinek kiáltok én? / S meghallják e vaj' a századok, hogy egy ember élt itt? / S vajjon elbolyong e jajszavam a századok rengetegében s nem / hal e el? / S vajjon tovább

még mélyebb a borúlat s az éjszaka mélyebb / És nincs felelet e világ völgyeiben. / S hiába ülök itt s várok már oly régen jelenést, itt semmise / mozdúl / Csak a képed bólogat olykor s szomoru szemed

fekete víz is, / Mely készül a fagyra már s azért oly álmatag... / Nálunk szigorú a tél, irgalmat itt semmi sem ismer s ha mikor / Pattogni kezd a jég is a messzi sikon s szanaszét repedez, / Ilyenkor a

mélyebb / És nincs felelet e világ völgyeiben. / S hiába ülök itt s várok már oly régen jelenést, itt semmise / mozdúl / Csak a képed bólogat olykor s szomoru szemed int / És gígászi munkád

A lábatok nyomát kerestem múltkor botladozva, / Sírván mutattam némely utcakőre: lám Árpád talán itt térdepelt, / E bágyadt, bús kölök, szerelmet vallván versekben / Egy tréfakedvelő lotyónak, / S

vagyok a Szégyen Király. " " / " Azt ígérted, hogy elkerűlsz, / Úgy esküdtél, hogy elmerűlsz / S ím' itt vagy újra s szertezilálod álmaim... " / " " Sutba vetem érted, mit te tettél a fejemre, bronzból

Körötte pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is... / Ugy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok... / Ahonnan jöttem, jobb dolgom volt ennél, esküszöm. / Lehettem bármiféle, tetszésem

csivogással, amely felverte az alvó földmivelőt, hogy / azt kérdezte: / Hol a feleségem? S vaj' itt vagyok e még, vagy már repülök? / S hogy mért átkoztatok egyre? Igen, majd ezt kérdezem ott. Tán

olykor s mint a fák, / Az ég felé jajongok s messzi fény, feléd, / S az Urat hívom tanuságomúl, hogy itt vagyok... / Ó fényből árnyba változó világ! / Az életed fölötted ellobog

néma szemeitek az örök elmulást, / Oh semmi sem segít. Hogy itt élt egykor Henrikem, a király, / itt vérzett a szíve, / Ki tanusítja? S itt jártam én is, hogy lennék utolsó kürt / amely megfuvatik néki

kopog és megver... / S képzeld el ezután, hogy itt jártam én, vedd szívem melegét, / Vedd, hogy itt voltam egykor, énekeltem s míly dallamokat! / Földnek fekete göröngye felszállottam / Mélységes