jár

figyelsz, / Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt, / Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret, / nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj. / Óh átok az, hogy ittmaradtál bólogatni s

tömege s terved: / Két tüzes ifjú, pallossal levegőben vívó, szép terv! / De ki lesütött szemmel jár, apró vizeket lel az erdőn: / S ha megitatja vele lelkét, így alkothat kedves remeket! / Lásd most

élet / Ölel át s szivedbe, mint a permeteg, esőznek édes álmai, / Hogy elborítanak, benned s körűled jár az álom végeláthatatlanúl, / hanyatlasz el, / S amellett mosolyogsz, akár a boldogok. Hát jól esik a

van? / Vagy én sem értem már az életet? Minek van hangom, / nem tudod? / Mint aki kincses zsákkal jár és folyvást elveszít belőle / s mindhiába... / Senkinek se kell a kincs... így jártam én. Oh

S a benyilón igy orditott: / " Töröld meg véres kardomat, / Megöltem vetélytársamat, / Így jár, ki ellenem kiáll, / A nevem Berengár király!! " / Hát mindennek a levét én igyam meg

repűl / És fénylő, gyors felhőket űz az őszi szél... /... Csak épp megnézi még hegyét, kicsit még jár körűl / S aztán bucsúzik ő is, ki a súlyos fürtöt óvta: ím' hogy itt a tél, / A szótlan szőlőműves

minden multamat s még inkább elrejtőzni, / elmerülni abban, / Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem. / Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? Sötét vagy e? / Kivel a sötétségben oly rég szembenézek

Bagoly vagy é, vagy kerecsen? / Szépséggel étetsz, megzavarsz, / Fejemben mérgeket kavarsz. / Így jár, no lásd, megannyi nép, / Ki véled hold viszonyba lép

vizeken, / Mint könnyű rózsalevél... / S zöld üveglapon ahol áramlik és úszik, / Leng a magány, jár ragyogón, hidegen... / S ahol este a napkorong / A kezdődő homályba zuhan s eltünik... / Az édes és

menni... / Idegenbe' megpihenni... / Hol találja őt a tél, a nyár? / A fű is felvídúl talán, amerre jár... / S az út mentén köszöntik őt a fák / Füttyent a szél, biccent az ág / S örökre búcsút int az

el. / Oh igen, ők azok, kik szemébe röhögnek a vénasszonynak is, / Ki köztük kosarával reggelente jár s lepényt kinál nekik / S az édesanyjuk eszükbe se jut. De mint a vérszomjas király, / ki egyben

már én csendesebb vagyok. Lurkó ne féld botom, / Egy öreg úr vagyok, akinek nincs neve / S ki bottal jár ugyan, de nem suhint vele. / Csak még az álmaimat nem adom. / Hogy adnám? Óh nem adhatom. Az még