jól

honnan s minek e huza vona, örökös / készületed? / Nem jó e aludni? S aki meghalt, gondold meg, jól aluszik. / S nem édes e az álom? S lásd, ha jön az este, / Mégsem akarsz te soha lefeküdni. / Pedig

vagyok én itt, idegen nékem ez a Föld s idegen minden / népe! / A felhőket kergetem én s az úgy van jól! de emberfia hozzám / többé be ne tegye lábát! / S mint ama nagyúr, ki járt pórul a vásáron s ha jő

jár az álom végeláthatatlanúl, / hanyatlasz el, / S amellett mosolyogsz, akár a boldogok. Hát jól esik a kűzdelmet / feladnod álmodó? / S az éj zenithjén, mikor minden tombol, hagynod, hogy lehúzzon

Hogy minden évszázadban felvessem fejem / És megkérdezzelek: oh édes, mondd, az álom / Vaj' jól esik e itt, e bús helyen? / Hol régen elfeledted már, ki volt e bús alak, / Hogy mit szenvedtél érte

ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán / Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik. / Igy lesz e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz

S hogy mit várnak? én tudom. Még él valamennyi vadállat, / Ki ott rekedt az iszap szigetén: egész jól hallom szükölésük, / Még könyörgő jajjuk is elhallik néha idáig / S olykor totyogásuk... / Ám máris

S némán áll a levegő tengere... / Ám ősszel... mikor lejönnek végre a hegyi vadászok, / Oly jól ismerem őket! egyikök piros sipkával integet / S akkorát kurjant odafenn a hegyí temetőnél, hogy

és vissza többé nem idézhető... / Ott álltak ők hegyes kis csónakjaikon és figyelték a folyót, oh / jól ismerem őket! / Kétes derengés nékik ez a lét, a teljes valóságot ők csak nevetik... / De mit is

jajjuk is elhallik néha idáig / S olykor totyogásuk... / Ám máris ott űlnek a keselyük... oly jól ismerik ők a halált! / S a jussukat épp úgy számontartják oh emberek gyermekei, / mint ti... / S

édes e az álom? S lásd, ha jön az este, / Mégsem akarsz te soha lefeküdni. / Pedig lusta vagy ám! Jól ismerlek! Hej, ha feküszöl már, / Nem akarsz majd felkelni soha többé! / Ám, ha nem hinnél

eltépem / és elrablom, / Amíly biztos, hogy élek, oly biztos, hogy megszöktetem onnan, / Csak aztán jól készüljön a kedves, mert nincs Isten, aki tervem / megakasztja! / Mivelhogy, énekeljetek ti szép

gazverte kert, / Hol minden nemes hajtást megtört, földre vert / A vad vihar és oly korán... / De jól tenyész a bűvös, zöld bürök, / Ásitó zsállya s mint a kis bünök, / Úgy pislog ott a mécsvilág

Álom az ifjúságról / / Fogja lámpását s az arcomba világít... ( oh jól tudom, hogy ezt / teszi, / Mert mindent tudok én, ha alszom is. ) / S akárha szemeimre szállna rá a

nem bánod! Nézed is / paráznaságomat / S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű szerencsét! / Oh jól tudom: ki ott időzik, hallgatag bizony, elhagyja / mulatozását! / Egy merev gondolaton s több

küld, hogy térdepelj. / Óh átok az, hogy ittmaradtál bólogatni s gyász és átok / elszakadni, jól tudom. S hogy nem beszélsz / Megértelek. Maradj csak csendesen. S a csendes, sötét apácára / bízd

nem lehet. E világ dolgai / Csak úsznak egyre álmosan tovább. Oh rest e föld felszíne, / jól tudom. / S itt nincs oly földrengés, oly fekete forradalom, / Mely minket, nyolcszázezer földfia

S hogy ez érdes világon símán és szabály szerint / Nem engedelmes emberkéznek titkos őserő: rég jól tudom. / S most mégis fáj szivem és megrendűlten állok: / Lám szorgalmas kezem dúsan munkálta meg a

újra, / Semhogy sorsuk szégyenét még egyszer vállaltasd velem. " / " " Akkor itt hagylak hát, jól van, elmegyek. / Csak aztán kamrád sarkaira jól vigyázz / S nehogy patkányt kiálts megint, ha este

A magyarokhoz / / Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok / S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy

vállaltasd velem. " / " " Akkor itt hagylak hát, jól van, elmegyek. / Csak aztán kamrád sarkaira jól vigyázz / S nehogy patkányt kiálts megint, ha este van. / S a sötétet se panaszold a fények alján