két

liliom, tiszta volt szivem. / És bámúlt nagy szelíden akarattalan / Mély, szomorú állatszemem kerek két ablakán... / Mért kellett elmúlnom hát s lennem semmivé?... / Oh mért nem nézhetem többé a nap tüzét

Előszeded... S a hatalmas, nagy némaságban, mint a csontvázé, / mely enni kezd, / Iszonytató két állkapcsod ropog s egymásba kap. / És nem vagy szomorú. Lóháton álldogálsz s tünődöl társtalan

és sárga tüzek / S őrt áll egy fekete katona magosan, s mint fekete angyal az égre / mered, / S két átkozott patak forr a hegyekről, dörgő patak párhuzamosan... /... De jaj, rendületlen áll a sötét

szegény / szeme lecsukódik, / S elalszik a homályban. / / III. / A RÉSZEG KALMÁR / / A ködben két banya szidott egy részegest. / S a köd fölött lassan haladt egy szép szekér. / S vitt két bohó

A ködben két banya szidott egy részegest. / S a köd fölött lassan haladt egy szép szekér. / S vitt két bohó parasztot: egy vaskos legényt, / S mellette űlt a nyájas holdvilága... / Kezdetben vélem akkor

szegd meg szemtelen / szaladását, / Toppints feléje parányi lábaiddal, vagy álmatag, komoly, / Két dióbarna szemeddel úgy meredj reá, hogy megdermedjen / benne a lélek... / Parancsold meg néki a

S te bánatos bús alvó is, ki messzi / rejtezel! / S te kövér zsombék is, mély völgybe futó! / S két haragos patak is, hegyekről rohanó! / S te nagy magánosság is, a szívemig ható

a felhők és útközbe' megállnak. / ( Látja a hajnalt, aki nem tud elaludni. ) / Lassan hajnalodik. S két izmos kovács / Súlyos pőrölyökkel kezdi üzletét. / Sötét a tér még, de halkúl a tenger. / S hol az

e, hogy életet oszt fénylő melege szemeidnek: / Te csak derűsen mosolyogsz s elrévedve osztasz / S két jó kezed osztva mozog, mint a szorgalmas magvetőé / Kit bárgyú szomszédja gennyes ajakakkal hiába

búskomor tekintetemmel, / Gondjaim terhén merengek, barna hajam eső veri / S feléd tárom ki két karom... / S kiáltanék a mélységből, hogy halld szavam... / De megismersz e még? / Vagy elfeledtél

és magasztos lesz az életem! / Oh nem úgy testvérek, az nem lehet, hogy csakis sírni, átkozódni / S két kezed tördelni vagy az ég alatt... És anyád árnyékán / tűnődöl, mint az eszelős, / Mert nem mersz

Öreg puskádat átadod? meghalni mégy? / Ki életében annyit hazudott, nehéz meghalnia. / Úgy tartod két kezedben fejed, mint a részegek... a halál / részegségét nem birod? / Csak bátran, bátran régi csősz

Leborúltam a sötétben elétek! / Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor / Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén / Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette

S ha fáradt, lepihen és sárga almabort iszik... / Barátja alig van, csupán egy hórihorgas pék... / Két korcsmáros arra megyen, rájok sem hederít... / S ha borús az ég és villog a víz, pisztrángot fog a

Álmatlanok kara / / Éjjel, mikor az árnyék már két részre oszolt: / A völgynek öble döbbentő, mély verem / S a hegy nem domború, de sötét lap kék egen

könnyű termetét / Táncokra őt a szél tanítja és a rét / Sok vadvirága hűs mosolyra szép szemét, / Két rossz szemed a fényük megvakítaná, / Ne nézz hát rá öreg. Szived is oly sötét... / Szépség már nem

vígasztalan örökkévalóság! / Kakasviadal volt itt s ó minő! Még emlékeznem is! A földnek / két röge feltámadt / S egymásnak eredt... Ezernyi pár párviadalban öklözött s hirtelen / visszahullt

ki végkép elmerűlt / Az éjszakában s mit se lát, de messzi tűz / Ingerli s egyben bátorítja árva két szemét: / Már én is úgy vagyok, hogy futnék bár feléd... / Olykor megállok téveteg' a féluton

az aggastyánhoz / / Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az / öregség / S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd. / S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se

kék egen / És jaj, a fekete hegy mögül éppen kibújt a hold: / Ó ha most, ha most aludni tudna égő két szemünk / S a nehéz gondolat oszolna könnyü köddé / S a borús homály alakzatja mind álom gomollyá

kék kányák fecsegő népét fűzfa koronáján! / Mert szép a kidolgozott kőnek nagy tömege s terved: / Két tüzes ifjú, pallossal levegőben vívó, szép terv! / De ki lesütött szemmel jár, apró vizeket lel az

Megpróbált lelkem! Vörös fenn a hold sarlója éjjelente / Szenvedéseim forró lehelletétől! S pokoli két vörös szem repűl / A magasságba' fenn és nézi fájó életem... Nagy Király! / Ne gondolj rosszat