kezd

s azért oly álmatag... / Nálunk szigorú a tél, irgalmat itt semmi sem ismer s ha mikor / Pattogni kezd a jég is a messzi sikon s szanaszét repedez, / Ilyenkor a fagy, jó előre remegünk, odalenn

béna szivében kétely / siket agyában átok / így fut a semmiségbe / lobogni kezd az úton / bomolni kezd a pályán / s mint a megőrült csillag / okádja fájó lelkét / forog és nincsen társa / dühöng és nincs

Szózat az aggastyánhoz / / Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az / öregség / S te két szempontból nézed majd a

most elpihen talán. De lám, de jaj, a vad, / vérengző koldusok / Rémes csoportja máris vonítani kezd az ég felé s a jajszó / Lomhán gomolyg az istenekhez a magasba fel, / Mint a tragikus áldozatok

némaság űl a nyelvén / béna szivében kétely / siket agyában átok / így fut a semmiségbe / lobogni kezd az úton / bomolni kezd a pályán / s mint a megőrült csillag / okádja fájó lelkét / forog és nincsen

királytól lopta nékem. / Képzeld el a feslett kép királyt, amint a játékkártyából kilép... / Vihogni kezd előbb, majd borospalackokkal vervén szamarát / A vásárba siet... hol is a kofanépet megcsipdesi

s hol gyorsan / kavarogva / Füstöt vet a fény s eliramlik... S ami túl van az alkonyaton, / Derengni kezd és szinte felmagasztosúl. És csend van mindenütt. / Akár az álomlátás íze, oly fanyar a sárga táj

a tág / Mezőkön fenn, hol örök csönd honol... / S bús pillantásodtól az ifjuság / Borzongni kezd és szinte megbomol... / Ki tudja, mért is nézel ránk oly szemrehányón? / S hogy más vidékre némán

tán, akár a trombiták szava, / Mely téli hajnalon riadva száll tova / S a táj, szegény, eszmélni kezd/ Holott pihenne még és nem akarja ezt / És aki bandukol, félénken néz oda, / Hát ilyen voltam én

táskádból estebédedet / Előszeded... S a hatalmas, nagy némaságban, mint a csontvázé, / mely enni kezd, / Iszonytató két állkapcsod ropog s egymásba kap. / És nem vagy szomorú. Lóháton álldogálsz s