ki

[Füst Milán - Objektív kórus]
alázat illik / S ki néked köszönöm ajándokom, bús életem...? / Én, ki nyomorúlt s beteg vagyok, / Ki a búbánatból élek és kinek / Szegény kis életem kiérdemelnem illik?! / ó bocsáss meg! én: garázda
[Füst Milán - Habok a köd alatt]
senki se tudja, mikép, / Kiváltak a ködből, majd eltűntek benne nyomtalan! / Csak orruk látszott ki a köd alól, míg elhaladtak s ki vontatta / őket? Senki se tudja. Az egyiken a kapitány reggelizett
[Füst Milán - Objektív kórus]
nézi szörnyü szenvedéseink egykedvűn s réveteg mosollyal. / / II. / NAENIA EGY HŐS HALÁLÁRA / / Hős, ki a láthatár peremén a sötétbe zuhantál, / Mint csúcsokról a mélybe köd görgeteg gomolyog, / Mint
[Füst Milán - Epilógus - O beata solitudo]
magános, bús kiáltozásaim... / Nehéz a valóság nekem, futni segíts hát s feledni, oh isteni jóság, / Ki a paripáknak gyors lábakat adál és szárnyat a madárnak / Segíts hát nékem is, egy sziklát adj
[Füst Milán - A szőlőműves]
űz az őszi szél... /... Csak épp megnézi még hegyét, kicsit még jár körűl / S aztán bucsúzik ő is, ki a súlyos fürtöt óvta: ím' hogy itt a tél, / A szótlan szőlőműves is pihenni tér. / Jön, leballag a
[Füst Milán - Az igaztevőhöz]
vessződ egyformán rettegi... / Se fatolvaj, se vadorzó nem állhat meg szemöldököd előtt, / S ha ki a város másik végéről gonosz tervekkel jön és folyót átugor.. / Megtorpan futásában s azt kiáltja
[Füst Milán - Panasz]
pengetése közben, hogy majd / megszakad... / S szerelme bár pacsírtaként szökellne fel melléből s ki az / égmezőkre s ott esengne mindhalálig: / Semmit el nem érhet nálad, ásitasz... Mindez mivégre van
[Füst Milán - Emlékezetül]
éppen engem? / Hogy kampós botjával ki áll meg utcasarkokon merengve / S oly hosszan néz utánatok? / Ki az, ki sír és sír utánatok? Megmondhatom: elaggott ember ő, / A szíve fáradt már s borospohárt is
[Füst Milán - Copperfield Dávidhoz]
s ha jő a böjt keserve, / egy szomszédos kolostorba mén: / Úgy én is: nem tűrök látogatót! S ha ki azt akarod még világnak / valaki rongya, hogy szeresselek, / Bízd a szivemre magad, az még él! de
[Füst Milán - Emlékezetül]
előlem hűtlenűl? / Bújósdit játsztok e s félszemmel néztek éppen engem? / Hogy kampós botjával ki áll meg utcasarkokon merengve / S oly hosszan néz utánatok? / Ki az, ki sír és sír utánatok
[Füst Milán - Őszi sötétség]
vörös tüze sárgúl. / S a derengő világnál sötét tömegeknek / Borzasztó uralma kezdetét veszi: / Ki állandóan figyelt egy csillagot, / Egy háztetőn zord érckatona áll, / Szembe' van a felkelő nappal
[Füst Milán - Epilógus - O beata solitudo]
Nékem kín a szépség s fáj minden szeretet, titkomról sose / szóltam ezért, / Csak, mint a régi pap, ki állig gombolkozva s ünnepélyesen, / Dühvel ordítva rázza ökleit, hogy visszhangzik a vidék s furcsa
[Füst Milán - Oh holdözön]
Oh holdözön! / / A hídon batyuval megy át egy ember, / Ki bejárta Dániát... / Az úton vénasszony fut át / És némán járkál egy komondor. / S ki titkot tud s
[Füst Milán - Önarckép]
S mint ki régen hordja már szivében a halált, / Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga / S ki birót ment el keresni, de nem talált
[Füst Milán - Álom az ifjúságról]
Ma már én csendesebb vagyok. Lurkó ne féld botom, / Egy öreg úr vagyok, akinek nincs neve / S ki bottal jár ugyan, de nem suhint vele. / Csak még az álmaimat nem adom. / Hogy adnám? Óh nem adhatom
[Füst Milán - Objektív kórus]
nehéz / olajt, / Hadd csapjon fel magasra s lobbanva égjen el s hirdesse kínjaid / Mi Urunk előtt, ki bús felhők mögül halál képében ránk leselkedik / És nézi szörnyü szenvedéseink egykedvűn s réveteg
[Füst Milán - A pásztor]
időkig / Még a hűvös gyertyalángba réved. / S míg éji úton lándzsás éji csősz / Korhol duhajt, ki csendjét felveré, / A kövér, sötét föld alól a gőz / Békésen száll a csillagok felé
[Füst Milán - Panasz]
mozdulsz, mint az ősvilági szörnyek... álmosan / Mozdítod nagy fejed, fordúlsz a törpe nép felé, ki/ Dárdáit husodba döfte s bambán győzelmet kiált. / Ha ki pedig odaállna füled mellé s énekelne
[Füst Milán - Egy régi költő műve - Óda a Fejedelemhez]
Nem tudja tán, míly rosszul megy sorom! / Egy költő vagyok én a nép közül, bús szolgád! / Ki dicsőséged zengem folyton s búsan / Egyre búsabban Tiédet és a magas Istenét! S szavam / Nem hallod
[Füst Milán - Habok a köd alatt]
jár s lepényt kinál nekik / S az édesanyjuk eszükbe se jut. De mint a vérszomjas király, / ki egyben zsugori, / A kőbakokon ülvén, még a morzsákat is felcsippentik eldurvúlt / kezökkel
[Füst Milán - Az igaz bíróhoz]
Az igaz bíróhoz! / / Ki egyformán osztod szemeidnek fényét, mint a nap, / S hisznek e benned, vagy sem, szidnak e, szeretnek
[Füst Milán - Katonák éneke]
S a benyilón igy orditott: / " Töröld meg véres kardomat, / Megöltem vetélytársamat, / Így jár, ki ellenem kiáll, / A nevem Berengár király!! " / Hát mindennek a levét én igyam meg
[Füst Milán - KAJETÁN BESZÉDE A KIRÁLYHOZ]
néztük őket árva / vándorok: / Hogy íme, lám, e föld íly hű tehát? S nem nyomtalan tanyázott / itt, ki erre járt? / Tünődve néztük lenn a vad folyót... / S e naptól csendesebbek lettünk. Úgy lehet
[Füst Milán - Őszi sötétség]
PANASZA / / Épp egy rigó fütyült a téli fán. / Gyönyörű volt a téli világ s én eltöprengtem éppen: / Ki égeti vaj' a havas útak sárga tüzét? / S hogy sötét nyaram elaludt már s magasztos éji csendbe
[Füst Milán - Az igaztevőhöz]
S ahol majd elhaladsz, / A csirkefogó többé nem nevet, madárka sem csipog... / Szegény igaztevő! / Ki életében annyit hazudott, nehéz meghalnia
[Füst Milán - Az igaztevőhöz]
A messzi tülköket, hideg hegyed, kiszáradt vermeid... / Öreg puskádat átadod? meghalni mégy? / Ki életében annyit hazudott, nehéz meghalnia. / Úgy tartod két kezedben fejed, mint a részegek... a
[Füst Milán - Kutyák]
Kutyák / / Hajnalodik. S ki fekete kutyáiddal együtt üvöltve / Vonúltál el az ablak alatt, magad is állati rém, most végre
[Füst Milán - Öregség]
hányszor / Leborúltam a sötétben elétek! / Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor / Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén / Mondott aiszchyloszi átkot arra
[Füst Milán - Álmatlanok kara]
őrzöd / És reggel a rétet s a csendes, reggeli lombot! / Mert lásd, nem múl az éj s a hold gyötör! ki fenn a tébolyúlt, / a bomlott, / Jajongó fák között az ágakon tán megakadt örökre! / Ó jőjj
[Füst Milán - A magyarokhoz]
amíg a negyedik nagy évezredben / Kibonthatja gyümölcsét e nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt. / Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel, / Borúlatodra majdan rátekint. Halld meg szavam
[Füst Milán - Sirató]
lassacskán a ködruhát. /* / De könnyelmű is voltál, / Hogy íly hamar elmentél, / Nyers éneket ki fújtál, / Most hideg házikódba bújtál. / Mi lelt? Hisz voltál féktelen / És nem volt benned semmi
[Füst Milán - Tavaszi dal vándordal]
Tavaszi dal, vándordal / / Tavaszi szél fújja már a varga kötényét, / Ki görbe utcában, kicsi boltja elé / Kiűlt, kirakta műhelyét is és alkonyi órán / Lámpafénnyel a
[Füst Milán - Cantus firmus]
ki lássa / százszor is megfiadzik / magát emészti falja / vak ember lesz a végén / sírna de nincs ki hallja
[Füst Milán - Óda egy elképzelt művészhez]
már szegény s fiát ha látja, akkor sem derűl / S a művészetem néki nem vigasság... / Oh boldog az, ki hárfájával hegységet megingat / Ki konok nagyságokat térdre kényszerít / És úgy vezeti kézen őket
[Füst Milán - Álom az ifjúságról]
Szememre száll a tűz, napfényben áll a tér / És látom magamat, egy ifjut gondokkal teli... / Oh tépd ki hát a szívemet és add neki
[Füst Milán - Utra kelni messzi menni]
sáppadt homlokát... / Úgy nézi mind e balga fütyörészőt, / Úgy megbámulja, mint a távozó csodát, / Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt / S a dúrva végtelenben ver tanyát... / Őt meg kell nézni, mert
[Füst Milán - Copperfield Dávidhoz]
kergetem én s az úgy van jól! de emberfia hozzám / többé be ne tegye lábát! / S mint ama nagyúr, ki járt pórul a vásáron s ha jő a böjt keserve, / egy szomszédos kolostorba mén: / Úgy én is: nem tűrök
[Füst Milán - Zsoltár - Zenét és nyugalmat]
búskomor tekintetemmel, / Gondjaim terhén merengek, barna hajam eső veri / S feléd tárom ki két karom... / S kiáltanék a mélységből, hogy halld szavam... / De megismersz e még? / Vagy
[Füst Milán - Óda egy elképzelt művészhez]
sem derűl / S a művészetem néki nem vigasság... / Oh boldog az, ki hárfájával hegységet megingat / Ki konok nagyságokat térdre kényszerít / És úgy vezeti kézen őket aztán, mint a gyermeket
[Füst Milán - Habok a köd alatt]
mindenét s azt játszva dobja el. / Oh igen, ők azok, kik szemébe röhögnek a vénasszonynak is, / Ki köztük kosarával reggelente jár s lepényt kinál nekik / S az édesanyjuk eszükbe se jut. De mint a
[Füst Milán - Egy régi költő műve - Óda a Fejedelemhez]
kemény ostora csomóit! / Jó fejedelem! / Vidúlj fel kérlek és nevess: tekints énreám, a szegényre, / Ki lantomat jajgatva pengetem, / S ki nevetséges már, hogy mennyit szenvedék! / Tán púpos vagyok én
[Füst Milán - Cantus firmus]
a pályán / s mint a megőrült csillag / okádja fájó lelkét / forog és nincsen társa / dühöng és nincs ki lássa / százszor is megfiadzik / magát emészti falja / vak ember lesz a végén / sírna de nincs ki
[Füst Milán - Objektív kórus]
hogy édes lelked elpihenhet, / S hogy üldözött vad sohajtva megnyugodhatol, / Hős, szívem szakad, ki látom drága homlokod a síró templomi / kincsek / Ódon fénye mögül s ki nem tudom, mi tartson vissza
[Füst Milán - Óda egy elképzelt művészhez]
felé, ( árva / zarándok! ) másik / Északibb tájon sárga szántóföldek közt ballagott aratáskor. / Ki látta? / Ezek közül többet, mikor éppen erős napsütés volt s hullott / Az arany fényesség s a
[Füst Milán - Őszi sötétség]
lábaim mártottam hajdanába' hóba, / S meghűltem részegen Szilveszter éjjelén... / Rég megdögölt, ki látta szégyenem. " / Bárhogy futottam is, még soká üldözött, / S hogy miket súgott, én már nem
[Füst Milán - Emlékezetül]
S a langy Dezső emitt panaszra ment / Egy éji nénihez, hogy nem hagyom aludni őt / És éppen én, ki legbúsabb valék, / Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt, / De ti már elrepűltetek, a lábatok
[Füst Milán - Őszi sötétség]
kidolgozott kőnek nagy tömege s terved: / Két tüzes ifjú, pallossal levegőben vívó, szép terv! / De ki lesütött szemmel jár, apró vizeket lel az erdőn: / S ha megitatja vele lelkét, így alkothat kedves
[Füst Milán - Epilógus - O beata solitudo]
egy igaz művészhez / / Sokféle az ember, ó költőm, van fenséges is gyengéden élvező, / S van olyan, ki létét egy másikkal úgy olvasztja eggyé, / Mint a szobor, kiről azt hallottam, érce megolvadt / S
[Füst Milán - Tél]
Lobogás volt itt, lázas vacogás, / lélek, ó árva vándor, / Pornak vándora, lassan vond ki magad innen, úgy akarom. / Ne figyeld a lobogást. Várj. / Amíg majd befordulunk valamerre valahányan
[Füst Milán - Őszi sötétség]
egy színes szőnyegen. / / V. / AZ ÚJ SZOBRÁSZHOZ! / / Hidd el: egy kovácsra már régen gondolok! / Ki magános s egy országútnál tartja műhelyét / És patkolván a sziklás hegyvidék sok zömök állatát: / Ha
[Füst Milán - Objektív kórus]
fínom titkaidnak egész ékes bársonytokja te! / S ó fínomult anyag te, sokkal fínomabb, mint az, / Ki már csak benned lel vigaszt! / S ó drága bor, amelyből ittam én, de meg is részegedtem tőle / s
[Füst Milán - Zsoltár - Zenét és nyugalmat]
közt sincs lakásod / S hiába várom onnan késő jeladásod?... / Ki teremtettél s megátkoztál, / Ki megcsókoltál és eltaszitottál, / Uram, én nem tudok már szólani Hozzád! / Néma lettem én s a szívem
[Füst Milán - Mózes számadása]
még az inge szövetét is csalafintaságból szövé. / Nem bíztam én ott semmiben se, nem a gyermekben / ki megfogant... / ( De már ahogy megnéztek a nők is... ama kőtáblákat cipelő / öreget, / Egy már
[Füst Milán - Barátaimhoz]
kegyetlen, / Könnyű és fájdalmas pillantást vetek majd a dombok felé s feléd / is ó gyönyörű élet, / Ki meggyötörtél s most a rideg sírba küldesz, elviselhetetlen / Éjszakáim bús engeszteléseűl. / Nem
[Füst Milán - Önarckép]
a fejem... / Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, / mint az arabs szamár, / Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, / Úgy indultam el én is egykor biztos
[Füst Milán - Az igaz bíróhoz]
mint fénylik, mint nyílik szája feleletre... / Én az életet már láttam, nem félek és nem várok s ki/ megszólít, megvetem... / De szilárdan s szépen állani akarok s élni, mint az elfáradt
[Füst Milán - Motetta]
Nem szeretek itt lenni / S magamba' forgok. / Nem hiszek a kinyilatkoztatásban / S hogy így néz ki megváltása után mind e nagy világ, / Hadd dalolok a megaláztatásban: / Minden gondolatom, mint az
[Füst Milán - Elégia]
zuhogjon! Szív megbékéljen! Lélek elaludjon! / Ó rejtelmeim bús időszaka! S te bánatos bús alvó is, ki messzi / rejtezel! / S te kövér zsombék is, mély völgybe futó! / S két haragos patak is, hegyekről
[Füst Milán - Az igaztevőhöz]
nem birod? / Csak bátran, bátran régi csősz, ott fenn is csősz leszel. / Igaztevő, mint én, ki minden ellen kikel, acsarkodhatsz... / a semmittevő, pimasz gazdagok / S a hűtlen, hálátlan szegény
[Füst Milán - Copperfield Dávidhoz]
vontatott dallamát hagyták rám örökül: semmi / mást! / S miből a zsidónak oly bőven jutott ki minden időben: gúny és / magány: e kettő volt örökrészem e földön! / Idegen vagyok én itt, idegen
[Füst Milán - A fegyenc fia]
a fények alján, / Mert mindez én vagyok. Hisz én lappangok néked minden / árnyban... / Oh boldogabb, ki mint a szarvasok / Az anyja méhében tanul félelmet és futást / S a sorsát vert aranyként, mélyen
[Füst Milán - Önarckép]
sivatagét, / Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, / De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el? / S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom e? / S a szomjuságtól majd jajongok e
[Füst Milán - Copperfield Dávidhoz]
Copperfield Dávidhoz! / / Dávid: ama hegedűs az, ki most a holdban űl s pipál. / Copperfield: rézföldeket jelent, tán gyöngyszin, szikes mezőt
[Füst Milán - Álmatlanok kara]
halál maszkját felölté! / Ó jöszte édes hajnal, magasság édes tükre! / S te roppant csöndes angyal, ki most a sírokat őrzöd / És reggel a rétet s a csendes, reggeli lombot! / Mert lásd, nem múl az éj s a
[Füst Milán - Objektív kórus]
csúcsokról fenyő lezuhan és gyökérkoronája rútan / A sivár és szomorú égre meredve megáll, / Hős, ki most egy fínomabb s komoly közegben szállasz, szállasz / És elfödött az éj a rádleselkedőktől és kik
[Füst Milán - Egy egyiptomi sírkövön]
Nagy Viharok rengetegéből, át hullámon és ködön / Gondolj egy másodpercre rám, akár a mord hajós, / Ki nagy viharban siklik át az örvény feketeségén / S szellemszemekkel látja társát ott alant, / Amint
[Füst Milán - Objektív kórus]
Hős, szívem szakad, ki látom drága homlokod a síró templomi / kincsek / Ódon fénye mögül s ki nem tudom, mi tartson vissza itten / Ifjút, még töretlen életűt, míg eltörődve végre menni kell
[Füst Milán - Egy régi költő műve - Óda a Fejedelemhez]
Vidúlj fel kérlek és nevess: tekints énreám, a szegényre, / Ki lantomat jajgatva pengetem, / S ki nevetséges már, hogy mennyit szenvedék! / Tán púpos vagyok én, hogy megvet minden asszony s egyik
[Füst Milán - Objektív kórus]
csábítani? / Kihívó, durva szókat visszaverni egyszer... / Én, kihez csak nagy alázat illik / S ki néked köszönöm ajándokom, bús életem...? / Én, ki nyomorúlt s beteg vagyok, / Ki a búbánatból élek
[Füst Milán - Álmatlanok kara]
szemü csillag vet fényt nekünk, / De a zord fenyő torz árnyait elénkbe önté... / Ó boldog az, ki nyomorára gondol s válik az ajka komollyá / S komoly sóhajjal alszik el s a bús halál maszkját
[Füst Milán - Objektív kórus]
egyszer... / Én, kihez csak nagy alázat illik / S ki néked köszönöm ajándokom, bús életem...? / Én, ki nyomorúlt s beteg vagyok, / Ki a búbánatból élek és kinek / Szegény kis életem kiérdemelnem illik
[Füst Milán - Szózat az aggastyánhoz]
nem / figyelsz, / Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt, / Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret, / nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj. / Óh átok az, hogy ittmaradtál
[Füst Milán - Elégia]
Nézed is / paráznaságomat / S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű szerencsét! / Oh jól tudom: ki ott időzik, hallgatag bizony, elhagyja / mulatozását! / Egy merev gondolaton s több komolyabb
[Füst Milán - A névtelen iszik]
s hegyek felett és nem is látható... / Most hajts fejet! S te második Éliás, / Az ajtó mögött ki ott leselkedel és rajtam ütnél onnan, állj elő! / S ha sánta volnál netán: tudós púpos, aki mindig
[Füst Milán - Levél Kanadából]
a tar fák koronáin sorra / megűlnek... / S hogy mit várnak? én tudom. Még él valamennyi vadállat, / Ki ott rekedt az iszap szigetén: egész jól hallom szükölésük, / Még könyörgő jajjuk is elhallik néha
[Füst Milán - Ha csontjaimat meg kelletik adni]
az emberek erdeje zúgjon, / Se lássak, se halljak. Csupa vadság legyen a szívem, mint a / vadászé, / Ki ölni megy el, nem fél, nem tekinti fenn a Teremtőt, / Nem lesi arcát, borus e s hogy mint itél
[Füst Milán - Panasz]
nagy fejed, fordúlsz a törpe nép felé, ki / Dárdáit husodba döfte s bambán győzelmet kiált. / Ha ki pedig odaállna füled mellé s énekelne néked / S bár úgy dalolna lantja lázas pengetése közben, hogy
[Füst Milán - Szózat az aggastyánhoz]
nem kergeted / S úgy űlsz előtte, mint a hegy. / Vérző fogakkal álmodol, forognak súlyos álmaid s ki pitvarodban / netán lányt ölel, / Riadtan áll odébb, mikor mozdúlni hall. Azt mondják, ételek / az
[Füst Milán - Egy régi költő műve - Óda a Fejedelemhez]
s komoran / Vívódol is, hogy mi jót tégy e népen, mivel enyhítsd / Büntetéseit, miket az Isten mért ki rá! / S hogy mikép oldanád meg kemény ostora csomóit! / Jó fejedelem! / Vidúlj fel kérlek és nevess
[Füst Milán - Önarckép]
mered reám csupán, / Az Úristennek vörhenyes haragja, / Majd bólogatva, lassan elmegyek. / S mint ki régen hordja már szivében a halált, / Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga / S ki birót ment
[Füst Milán - Copperfield Dávidhoz]
szikes mezőt, / Amelynek mélyeiről a szerencsefiak hirtelen nőtt, nagy indulatával, / Emelted volna ki s mutattad volna fel a nagy Isten előtt / Gyarapodásod biztos zálogát: a barackszín, sárga fémet
[Füst Milán - Ha csontjaimat meg kelletik adni]
vad foltjai mozdúltak meg a szememben. / Hát ennen balsorsodat siratod? / Tekintsd az ég madarát, ki segit annak, ha sikolt? / Vedd a tölgyet, az órjást, mikor nyögve törik el a viharban, / Tekintsd a
[Füst Milán - Őszi sötétség]
sandított reám, / S amíg sok rémeset hadart, mit rég tudok, / Oly testrészét mutatta, mely már ki sem mondható: / " Jaj földdel van teli a holtak szája! / S kik ettek Szilveszterkor májat és diót
[Füst Milán - Emlékezetül]
Hogy kampós botjával ki áll meg utcasarkokon merengve / S oly hosszan néz utánatok? / Ki az, ki sír és sír utánatok? Megmondhatom: elaggott ember ő, / A szíve fáradt már s borospohárt is már csak
[Füst Milán - Halottak éneke]
a csend, felelj / S a szende szemlélet, mely elbüvölt? / / 2 / Ki síromhoz méla dudaszóval eljön, / Ki sírkövemre bágyadt gyermeket lerajzol, / Az holtomban megérti életem: / Az megholt lelkem mélységes
[Füst Milán - Halottak éneke]
élek? / Mi bűnöm volt, mely elfödött, a csend, felelj / S a szende szemlélet, mely elbüvölt? / / 2 / Ki síromhoz méla dudaszóval eljön, / Ki sírkövemre bágyadt gyermeket lerajzol, / Az holtomban megérti
[Füst Milán - Barátaimhoz]
Barátaimhoz! / / Mint a kedves után, ki szép volt és kegyetlen, / Könnyű és fájdalmas pillantást vetek majd a dombok felé s feléd / is ó
[Füst Milán - Őszi sötétség]
egy hárfát, / Mert megvolt bennem a vágy, hogy muzsikát tanúljak, / De ennek vége már... s ezért, ki szobrászi kalapácsért, / régi kovács, / A pőrölyöd sutba vetetted: a kedvemért felejtsd el ez
[Füst Milán - Egy csillaghoz]
figyel a köznép. Hisz parány vagy ott, / Hol az égnek annyi más kevélye tündököl... / Szent haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a libegő / boltozaton, / Hogy önnön viharzásod köde már már végkép
[Füst Milán - A jelenés]
halálon, hogy csontokon megyen átal s marad meg / a csontok velejében, ami nincs már? / Mondd, ki tanítja meg a lényeket a hüségre, hogy, ha szomorún is, / komoran is és végleg elkeseredve / De még
[Füst Milán - Henrik király]
elmulást, / Oh semmi sem segít. Hogy itt élt egykor Henrikem, a király, / itt vérzett a szíve, / Ki tanusítja? S itt jártam én is, hogy lennék utolsó kürt / amely megfuvatik néki, / Szegény porai hogy
[Füst Milán - Zsoltár - Zenét és nyugalmat]
nem teszed? / S már lázas felhőid közt sincs lakásod / S hiába várom onnan késő jeladásod?... / Ki teremtettél s megátkoztál, / Ki megcsókoltál és eltaszitottál, / Uram, én nem tudok már szólani
[Füst Milán - Objektív kórus]
Objektív kórus / / I. / GYÁSZ KAR / / Órjás boltívek homályán siránkozó mécs alatt ki térdelsz / S zokogsz elhagyottan, míg az orgona búg, mint a kiszakadó sírás / Látom bűnöd innen
[Füst Milán - A névtelen iszik]
az asztal végire, / Tölts bort neki s ne nézz oda, / Egy szegény koldús érkezik a légen át, / Ki tévelygett a tengerek s hegyek felett és nem is látható... / Most hajts fejet! S te második Éliás
[Füst Milán - Oh holdözön]
át egy ember, / Ki bejárta Dániát... / Az úton vénasszony fut át / És némán járkál egy komondor. / S ki titkot tud s fiakra gondol: /' Szürke kandúr lassan pislog, / Fénybe' fürdik és dorombol. / És én és
[Füst Milán - Objektív kórus]
nézlek s gondolom, ki tudja, merre tévelyegsz? / És álmodom, hogy asszonytársad máris hívogat... / S ki tudja: beléd vette tán magát egy gondolat... / S a szemeim kitárva leslek, min nevetsz? / És látom
[Füst Milán - Ballada az elrabolt leányról]
olykor kiszóltam az ablakomon... / Szemben egy korcsma volt... S odébb egy gyűlölt kastély... / Ki tudja, kit őriztek ott s mely titkokat? / Oh sokat integettek onnan egykoron! / Ám utóbb néma lett
[Füst Milán - Gúnydal Pergolára]
mély, mint a tenger / Nem leli mélyét semmi utazó, / Ott míly veszélyben vagy, nincs arra szó! / Ki tudja, megjössz e majd onnan ember? / Haj din, haj dán. / Így mulattunk mi hajdanán. / Az édeságyú
[Füst Milán - Utra kelni messzi menni]
ver tanyát... / Őt meg kell nézni, mert az ég alatt / Nincs több találkozás s a messzeségben / Ki tudja, merre lesz a sírja majd
[Füst Milán - Objektív kórus]
látlak, kolmizod hajad, / Vagy semmit sem csinálsz, csak ringatod magad... / S én nézlek s gondolom, ki tudja, merre tévelyegsz? / És álmodom, hogy asszonytársad máris hívogat... / S ki tudja: beléd vette
[Füst Milán - Levél az ifjúságról]
hol örök csönd honol... / S bús pillantásodtól az ifjuság / Borzongni kezd és szinte megbomol... / Ki tudja, mért is nézel ránk oly szemrehányón? / S hogy más vidékre némán mért is távozol
[Füst Milán - Sirató]
itt és éltél hirdetem! / De meddig vagyok én még híradó? / Hisz örökké nem tart az életem! / S ki tudja, mint itélt a bősz biró? / Időm a sír felé, öreg barát / Oly csendbe' lépked, mint az áruló
[Füst Milán - Végrendelet feleségemnek]
gyermeké / S az én számból is kihúll majd pipám... / Rég elszéledt a nyáj. S hogy halnak, élnek é? / Ki tudja? Nem tudom. Én már csak arra vágyom, / Hogy minden évszázadban felvessem fejem / És
[Füst Milán - Az igaztevőhöz]
Járták az éjszakát s fel felugattak hozzád, mint a kócos szellemek. / A tél van itt megint. Ki tudja? tán az utolsó neked. / Hírek kovácsa, titokmester, őzikék őrzője, régi csősz, / Hát itt kell
[Füst Milán - Kántorböjt]
is! csúnya őszön / Oly bús borús a lelkem: halálát beszéli szüntelen... / Tekintsd a jó anyót, ki türelmesen vár a padba', / Ájtatos szegényke! s lelke csüng a fia énekén! / Áldd meg a gyülekezet
[Füst Milán - Egy csillaghoz]
futása, egykorig... / Oh kellenek e még neked? Felelj. A megtörténtet semmi jóvá / nem teszi. / S ki úgy szeretted már az elmulást, / Hol régen s mélyen rejtezel, úgyis még jobban elmerűlsz, / S
[Füst Milán - Mózes számadása]
Mózes számadása / / Miután lejöttem a hegyről Uram... / Hol is Veled beszéltem a csendben, ki vagy a Jóság! / Ők tobzódtak a völgyek alján. El nem mondhatom, hogy ott / mi volt. / Magának
[Füst Milán - Szellemek utcája]
elmerülni abban, / Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem. / Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? Sötét vagy e? / Kivel a sötétségben oly rég szembenézek, hallgatag király: / rejtélyes elmulás
[Füst Milán - Objektív kórus]
én, de meg is részegedtem tőle / s ittas, részegűlt / Folyvást csak rólad énekeltem, égek, s mint ki végkép elmerűlt / Az éjszakában s mit se lát, de messzi tűz / Ingerli s egyben bátorítja árva két
[Füst Milán - Oh holdözön]
Szépséggel étetsz, megzavarsz, / Fejemben mérgeket kavarsz. / Így jár, no lásd, megannyi nép, / Ki véled hold viszonyba lép
[Füst Milán - Objektív kórus]
S zokogsz elhagyottan, míg az orgona búg, mint a kiszakadó sírás / Látom bűnöd innen kósza lélek én, ki véletlen hogy erre járok / S kinek szíve tiszta és magános, mint templomi csengetyű lézengő / bánata
[Füst Milán - Végrendelet feleségemnek]
oh édes, mondd, az álom / Vaj' jól esik e itt, e bús helyen? / Hol régen elfeledted már, ki volt e bús alak, / Hogy mit szenvedtél érte s mit ríkattalak, / De rád is néztem olykor csupa könny
[Füst Milán - Ha csontjaimat meg kelletik adni]
majd / ama golyó? / De így szól: ez a rend! Meg kell hoznom az áldozatot, meg kell / halnom, / Ki voltam éhes, mint a kigyók, / Lusta, mint a krokodílus / S pusztitó kedvű, mint az apokalipszis
[Füst Milán - Álom az ifjúságról]
s a gyötrő hév is szinte felmagasztosúl, / A gyötrő hév bizony! Óh emberek! / Ti nem tudjátok ám, ki voltam én! / A láng... oly esztelen, akár a láng, / Mely lobog meztelen, / Mert nincsen kérge s eszi
[Füst Milán - Halottak éneke]
öröme / Beteljesedék énrajtam Uram. / Vagyok kedvük szerint való / És néma, mint a rög / Ki voltam, mint a köd, / Borús, s ha kellett, mint a kés, / Éles és bátran villanó... / Voltam haraggal
[Füst Milán - Habok a köd alatt]
a ködből, majd eltűntek benne nyomtalan! / Csak orruk látszott ki a köd alól, míg elhaladtak s ki vontatta / őket? Senki se tudja. Az egyiken a kapitány reggelizett / A másikon épp vödörrel mert
[Füst Milán - Őszi sötétség]
dörgő patak párhuzamosan... /... De jaj, rendületlen áll a sötét látomás, mint fekete angyal / ki zajtól sem riad, / És eljövendő bajokat sejtet, állván komoran, / És őrködik a táj felett, mert ő a


Boda István Károly & Porkoláb Judit, 2011.