| [Füst Milán - Őszi sötétség] |
eltünik... / Az édes és végtelen tengeren, / Lobogj én lelkem, mint a kósza szél... / Mint a hajnali kiáltás, amely messze bolyong / S hirdesd, hogy végbevitted, amit sors és szenvedély / E földön rád szabott |
| [Füst Milán - Levél Kanadából] |
ami tátong, hogy az hánytorogva felindul / S a kopárság szélei habzanak... / Fut a kiáltás, minden kiáltás fut erre mifelénk s olykor / Házunk ajtajánál olykép kavarog, mint a hózivatar... / Bambán mozdul |
| [Füst Milán - Őszi sötétség] |
szél: / Bástyákon is szabad lobogót ami lenget, ) / S didergő szívet ahol napsütés melenget, / S a kiáltás hol úgy csapong a széllel, zöld, zuhogó vizeken, / Mint könnyű rózsalevél... / S zöld üveglapon ahol |
| [Füst Milán - A jelenés] |
sandított fel a mezőkön, / Mondom, a csontok mezején. S mégis, még ott is visszhangzott / a kiáltás, / Mert: szent, szent, szent, felelének nékik e csontok is a / mezőkről, igen. / Pedig eláztatta |
| [Füst Milán - Levél Kanadából] |
megkongatja véle, ami tátong, hogy az hánytorogva felindul / S a kopárság szélei habzanak... / Fut a kiáltás, minden kiáltás fut erre mifelénk s olykor / Házunk ajtajánál olykép kavarog, mint a hózivatar |