kik

árad, / Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, sugárkévéim éjszaka / Ezért oly feketék. S ti kik annyiszor meggyötörtetek engem / S kiállhatatlan fajtát s más ily becsmérlést oly sokszor

Vaj' mit akartok tőlem, ti lányfejűek, / Oh keselyűk ti, őrjöngők, habos alkonyatban kik elűltök / S csakis akkor hagytok némi nyugtot az öregnek, / Ha már mindenki neveti, mert négykézláb

Jaj földdel van teli a holtak szája! / S kik ettek Szilveszterkor májat és diót, / És puttonyból kik ettek szép gyümölcsöket: / A lelkük vizfenéken alszik, mint a hal. " / " Hegyes sipkám volt egykoron

Oly testrészét mutatta, mely már ki sem mondható: / " Jaj földdel van teli a holtak szája! / S kik ettek Szilveszterkor májat és diót, / És puttonyból kik ettek szép gyümölcsöket: / A lelkük

itt alant / S a törvények rútabb, másik felét most éli át! / Tudjátok ezt meg élők / E domb felett kik fenn megálltok! / S hogy bár itt mélyen rejtezem, pudvás és korcsosúlt alak, / Szivemből mégis

fenn és nézi fájó életem... Nagy Király! / Ne gondolj rosszat énfelőlem s üldözőimet / S a rémeket, kik hátam megett sugdosódnak, / S kik hátamat már régen csiklandozzák sugdosásaikkal... / Légy igazságos

Király! / Ne gondolj rosszat énfelőlem s üldözőimet / S a rémeket, kik hátam megett sugdosódnak, / S kik hátamat már régen csiklandozzák sugdosásaikkal... / Légy igazságos, nagy Király! / S ítéld halálra

egyre s papucsaik csattogása közben / Azok mellé szegődtek inkább, akik ittmaradtak, élnek még, / kik megkűzdtek a vad lovakkal, / S most aléltan elhevernek s női kéz vagy suttogás nem édesíti / fáradt

Öregség / / Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot? / És hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a

ki most egy fínomabb s komoly közegben szállasz, szállasz / És elfödött az éj a rádleselkedőktől és kik rád haragvók, / Elfödé véres, gennyes szemök, hogy édes lelked elpihenhet, / S hogy üldözött vad

éjszakára bizd elárvúlt lelked. Majd ő megtanít / Hogy megszeresd új társaid / S barátokként fogadd, kik rég barátaid / S akikhez máris tartozol: / Az elfeledtek árnyait

világ / mit érhet már neki? / Játékon nyerte mindenét s azt játszva dobja el. / Oh igen, ők azok, kik szemébe röhögnek a vénasszonynak is, / Ki köztük kosarával reggelente jár s lepényt kinál nekik / S

oh rég tudom. Mert mindennek, mi él, / A sorsa meg van írva, el kell múlnia. / Oh hol vagytok hát, kik szerettetek? / Mert elmennék, de nincs hova... / Vagy hol van most a lány, kit felneveltetek

merem, hogy mind e tanú hazudik. Félálom / játszadoz / Érzékeikkel. De még be is csempésznék közénk, kik való igaz / emberek vagyunk, / És húsunk is van, mely körömmel téphető, / E vértelen félálmokat. / E