lám

A szőlőműves / / Lám, a Medve ragyog s fiát veri: csöndre tanitja. / S lejjebb lassan, valamint tavirózsa, leúszik a

Nem tudta persze más a titkomat, / Hogy nincs mit félniök, mert dúrva kezek közt is lágy maradtam. / Lám. Akár az erdők vadja, mikor megmozdúl, / Vagy zizzen lábaid alatt a gally. Hát íly nagy itt a

rajtatok, / A lábatok nyomát kerestem múltkor botladozva, / Sírván mutattam némely utcakőre: lám Árpád talán itt térdepelt, / E bágyadt, bús kölök, szerelmet vallván versekben / Egy tréfakedvelő

borúlatú: / Indiában a városokra ráfekszik az éj s a pestis / Szörnyű dúlása most elpihen talán. De lám, de jaj, a vad, / vérengző koldusok / Rémes csoportja máris vonítani kezd az ég felé s a jajszó

talán, / Még ott a mély halálban is... S mi ámuldozva néztük őket árva / vándorok: / Hogy íme, lám, e föld íly hű tehát? S nem nyomtalan tanyázott / itt, ki erre járt? / Tünődve néztük lenn a vad

Intelem az aggastyánhoz / / Lám ezt a pírt a nap csókolta rá / S az éj ölelte könnyű termetét / Táncokra őt a szél tanítja és a rét

e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz. / S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, / Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem... / A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán / S mint órjás cet

elkeríté / S csak e csekély részletek sűrűje állott helyt a többiért és sejtteté / mikéntjeit... no lám! / Mily valószinűen tud hatni némely vallomás! / És mégis állítani merem, hogy mind e tanú hazudik

emberkéznek titkos őserő: rég jól tudom. / S most mégis fáj szivem és megrendűlten állok: / Lám szorgalmas kezem dúsan munkálta meg a barna föld ölét, / ( Ó asszonyok öle, mért vagy termékenyebb

Boldogan kongatja majd a messzeségbe sovárgó, / Énekelő harangot! / És büszke lesz szegény, hogy lám Urunk hivó szavától, mely / Tiéd / A tiszta ég alatt hogy visszhangzik a messzeség