[Füst Milán - Halottak éneke] |
édes csend fakadt: / Egetverő magány sarjadt belőlem, / Itt a föld alatt!! / / II. / SZÁLLJ MEG NAGY LÁTOMÁS... / / Ellenségeimnek öröme / Beteljesedék énrajtam Uram. / Vagyok kedvük szerint való / És néma |
[Füst Milán - Levél a rémületről] |
hajnalon alvó vizek, / Ma már olyan. Sötét és hallgatag. Kifordúlt sarkából az életem... / Oh némely látomás felér egy ezredévvel! Mindegy. Semmi baj. / Én futni nem fogok |
[Füst Milán - Elégia] |
tanyázott s ím' az idő nyomtalan múlt el felette, / mint a fellegek, de jaj a látomás, / Nehéz a látomás, fullasztó mély a hang és zord az intelem, / amelyre felijedve riadt: / Sötét időknek árja zuhogjon |
[Füst Milán - Halottak éneke] |
az is, mi végre tündökölt, / A sok közt oly kevés? / Nem tudja senki sem. / Oh szállj meg hát nagy látomás! / Hadd tudnám meg, mi végre voltam? / S mivégre volt a bölcsesség, vagy lázadás, / Vagy azt, hogy |
[Füst Milán - Henrik király] |
a kék holdtányér előtt... / S néztek az éji láthatár borus messzeségeibe... S mi nem / embernek való látomás: / Hiába fürkészik agg, néma szemeitek az örök elmulást, / Oh semmi sem segít. Hogy itt élt egykor |
[Füst Milán - A névtelen iszik] |
Igyál hát értünk Láthatatlan, örök bolygó, kinek neve sincs! / S tág sátort vonjon fölénk e képzelt látomás, hogy megvédjen / a kínoktól igyál! / Mi nem kívánjuk garasodat érte, koldusa e földnek, úgyis |
[Füst Milán - Őszi sötétség] |
átkozott patak forr a hegyekről, dörgő patak párhuzamosan... /... De jaj, rendületlen áll a sötét látomás, mint fekete angyal / ki zajtól sem riad, / És eljövendő bajokat sejtet, állván komoran, / És |
[Füst Milán - Elégia] |
lengve / Boldogan tanyázott s ím' az idő nyomtalan múlt el felette, / mint a fellegek, de jaj a látomás, / Nehéz a látomás, fullasztó mély a hang és zord az intelem, / amelyre felijedve riadt: / Sötét |