lelke

beszéli szüntelen... / Tekintsd a jó anyót, ki türelmesen vár a padba', / Ájtatos szegényke! s lelke csüng a fia énekén! / Áldd meg a gyülekezet népét gabonával, fordúljon a kedved, / Adj jó évszakokat

nemtő! / Te voltál mindig a bölcsek képzelete! S mint a foszfor / Úgy világít tenéked a dolgok lelke éjszaka! Jóság / És okosság: tebenned egyesűlvén vannak! / S téged dicsőít szavam először, hogy

volt: átengedte magát egészen, vigyék el már, vigyék el! / ( Még nem ébredt fel másik életére s lelke, mint a csecsemőké, / derengett. ) / Vegyék őt át a rossz hatalmak, múljon e kicsi fény emléke

remélni mért mindegyre még / tovább?... / Ahogy a messzi, déli tájakon kalandozó, ha meddőn / A lelke nyugtáért eseng, mihelyt lehajlott hozzá már az alkonyat, / a mély borúlatú: / Indiában a városokra

és mégy a vonítás / után, / Amely neked való, / Mely nem panasz, de melyben mégis minden dolgok lelke szol. / Oh voníts nagy világ! / S vonítvá fusson majd veled a gondolat s oszoljon el. / S mi ostoroz

palotáé, ahol élt és cipruságé, / S vegye át gyengéd testét, elbágyadt szivét az alvó végtelen! / Lelke zengve változzék meg, olvadjon a fénybe: / Ó alvó fények áhitott hazája: végtelen! / Ó végső